Képviselőházi napló, 1887. XVI. kötet • 1890. január 31–február 25.

Ülésnapok - 1887-330

194 830. országos ülés felbrnár 10-én, hétfőn. 1890. fürészgyárak, vas- és gépgyárak, a bankok felállítása körül, egyszóval minden téren a kormány ragadott magához mindent és mindent a kormánytól követeltünk. Ez a törekvésünk most is megvan és elég szomorú, hogy igy van, de ez csak a kezdetnek következése. Felfogásom szerint önmagunkban kell keresni az erőt és önmagunk kell, hogy kivigyük azt, a mi e tekintetben szükséges. Nem akarok recriminálni, nem fogom azokat elmondani a miket már gyakran elmondottam, hanem csak azokat akarom érinteni, a mik e tekintetben szükségesek, a miket az ország érdekében teendőknek tartok. (Halljuk ! Halljuk!) Mindenhez pénz szükséges. Én azt a pénzt nem keresem a kormánynál, de keresem másutt. (Derültség. Halljuk! Halljuk !) Meg tudom bírálni, azt a helyzetet, a melyben a kormány volt addig, mig ő maga is 7 százalékos pénzt vett fel, mert eddig olcsóbb pénzt nem szerezhetett. De a helyzet megváltozott; a kormány abban az állapotban van, hogy könnyen olcsóbb pénz felett disponálhat és nincs pénzszüksége. Ebből aztán az következik, hogyha a kormány olcsóbb pénzhez jut, a mi kamatlábunkat is lejebb kell szállítani. Mert nagy különbség az, ha nem 8 százalék, hanem 6 százalék az engedélyezett kamatláb. Pénzintézeteink, melyeket 48 óta létesítettünk, nem felelnek meg czéljuknak ugy, mint más országokban. Itt vannak a földhitelintézet, a takarékpénztárak; vájjon hasonlítanak az anyához, melytől fejlődtek ? Bizony nagyon elváltoztak azok és mért ne lehetne ezen a kormánynak segíteni ? Ha a maximalis kamatláb 5 — 6 százalékban fog megállapittatni, akkor a takarékpénztárak, bankok ehhez alkalmazkodni fognak és ily módon a kisebb iparosok és kisebb gazdák sokkal olcsóbb pénzhez fognak juthatni. Mikor, t. ház, 1847-ben az ország akkori bölcsei eltörölték az avicitást és behozták a váltótörvényt, valamint a könnyebb eladási módot megá ylapító törvényt, azt hitték, hogy a külföldiek cs ak ugy özönleni fognak az országba, a nagyobb és kisebb birtokosok vagyonuk egyrészét el fogják adhatni és az igy szerzett pénzzel magukat majd rangirozhatják. De ez csalódás volt. És ha itt valamit elérnünk lehet és — nézetem szerint — kell is, ugy a t. minister urnak — miután ez felfogásom szerint az ő tárczájához tartozik — oda kell törekednie, hogy a kamatláb maximuma 6 százaléknál nagyobb ne lehessen, (Élénk helyeslés halfelöl) annyival is inkább, mert hiszen nincs ipar, nincs kereskedés, mely hozna 8 százalékot, igy tehát az eddigi maximalis kamatláb leszállítása szükséges. A második kérdés, melyről szólani óhajtok, a fa kérdése. Meglehet, hogy unalmas lesz, de azért elő fogom adni. (Halljuk!) Magyarországnak 1 és fél millió hold erdeje van; ez az erdőség az elhamarkodás korszakában 10—20 esztendőre adatott ki egyes nagy vállalkozóknak, kik még nagy pénzösszegeket is kaptak azon a czímen, hogy fürészmalmot, csatornát, vagy utat fognak létesíteni. Ez a pénz vagy nem fordíttatott e czélra, vagy ha fordíttatott, mily előnyben voltak ezek a mellettök levő földbirtokosokkal szemben. Ezek — szállítási eszközök nem lévén — kénytelenek voltak fájukat olcsón eladni, csökkent tehát az erdőbirtokok értéke, sőt el is pusztultak részben és e mellett a cameralis erdők bérlői összetartván, felverték a fa árát és nehezítették az ipar fejlődését. És ezek nem nézték azt,hogy egyes fanemeket miként lehet értesíteni; nem nézték például, hogy a lucz-fenyőből a papiros készítése nagyon jutányos. A nagy értékű vízesések 20 esztendeig azon cameralis bérlők kezében vannak, a kik az ily kisebb ipart tönkreteszik, mert oly áron adják a fát, mint nekik tetszik. Megkísértem előadni a módot, hogyan lehetne e bajon segíteni. A múlt tekintetében ez lehetetlen, mert szerződések vannak; de a jövőre nézve arra irányozhatja a kormány figyelmét, hogy az erdők kisebb iparüző kezekbe adassanak, azon felül szerződésileg kikötheti, hogy azon fának fele, melyet a szerződő fél az erdőből elad, az országban maradjon. Mert abból, ha a húsz évre szerződők a fa árát felviszik, az államnak semmi haszna nincs, mig azon földmívelőnek, a ki nem kap fát, kára igen nagy. Ha a kormány iparkodni fog jövőre az erdőket kisebb részletekben bérbeadni, vagy a bajon másként segíteni, meg fog szűnni azon anomália, hogy fa tekintetében tökéletesen a nagykereskedők kezében yagyunk, a kik azzal mono poliumot tíznek, melylyel szemben a kisbirtokos elveszett vagy veszendőbe van és soha sem concurrálhat. Még egy pár szót kívánok szólni. Méltóztassanak türelemmel meghallgatni. (Halljuk! Halljuk!) És pedig szólok a vasról. Mikor vasról van szó, igen sokan érdekemet méltóztatnak látni, de én vasról soha sem szólok. Most is a legnagyobb érdekem ellen fogok beszélni. (Halljuk! HallA magyarországi iparnak első főkelléke a fa, második a vas. A hol olcsó a vas, ott fejlődhetik gyáripar, a hol drága, ott nem. A vas is kettőnek a kezében van: anagytarjánirészvénytársaságnak és az államnak kezében. A nagytarjáni részvénytársaság szerencsés constellatiójánál fogva igen olcsó vasat producálhat, mig az állam a viszonyoknál fogva a vasat nehezebben producálja. Ennek következtében a kettő egyesült. A részvénytársaság, melynek tagjai kereskedők, ki fogják venni nyereségüket, mert nézetem szerint a most fennálló eartel — aminő más országokban is van —