Képviselőházi napló, 1887. XV. kötet • 1889. deczember 9–1890. január 29.

Ülésnapok - 1887-309

809. országos ülés január 13-án, hétfőn 1890. m létén, ha jött is létre némely biztató kísérlet, mert azóta keletkezett néhány szövőgyár s a régiekből is többet czélszerííen alakítottak át; de valami lé­nyeges fejlődés nem történt. Pedig a tőke nem hiányoznék hozzá, de mivel a tőketulajdonosok legnagyobb része műszaki tájékozottság híján van, a tőkét inkább alacsony kamatra pénzinté­zetekbe rakják be, olykor a megtorlódásig, vagy egyre kisebb jövedelmet hajtó fővárosi házakba és vidéki jószágokba fektetik, semhogy a textil gyáripar felé mozdítanák meg, a hol pedig értel­mes berendezés mellett, nem sok idő multán jóval gyümölcsözőbbé válhatnék. Nagybirtoka főuraink­ban sincs meg az a hasznos igyekezet, mely a csehországi főrangúságot nagyobb gyár- és bá­nyaipari munkásságra sarkalta, pedig amaz egy pár kivételes nagyurunk, kik ipari vállalkozást is űznek, gyarapodásukkal valóban serkentő pél­dákul szolgálhatnának. (Igaz!) Különben is a föld­birtok jövedelmezőségén, például a len, kender és a szintén alábbszállt gyapjútermelésen mi sem lendíthetne nagyobbat, mint a szövő-fonó ipar na­gyobb fejlődése. De e fejlődésnek a mondottaknál ínég szélesb körű akadálya is van: a vevő, fo­gyasztó értelmiség káros előítélete. Nem tetszik, a mi hazai. Soknak szinte jól esik, ha külföldről hozathat olyan árúczikket is, például: majolikát, porczellánt, minőt csak olyan szépet és olcsóbban is kaphatna itthon. Hallottam egy kereskedőtől, hogy vevői ugyancsak fitymálva nézték az egyik alföldi városunkból került igen csinos és erős zsebkéseket, de mihelyt azokat angol czégtí dobo­zokba rakta, azonnal elkapkodták emeltebb áron is. (Derültség.) Nem hivatásunk szépítni, palástolgatni társa­dalmunk hibáit, sőt kötelességünk megmondani az igazat, ha kellemetlen is. Tény, hogy értelmi­ségünket nem minden irányban hevíti kellőleg a nemzeti önérzetesség, mely pedig olykor, politikai kérdésekben, már-már túltengésbe is esik. (ügy van! jobbról.) Az a politikai hazaszeretet, mely elő­deinket oly sok áldozatkészségre és vitézségre lelkesíté, hogy annyi veszély s viszály közepett, is életteljes erőben maradhatott meg a magyar, a mai nemzedékeknek is bizonyára általános erénye. De az idő sokféle követelése a hazafiságot is szöve­vényesebbé, többoldalúvá tette. A boldogulásra ma már nem elég maga a politikai hazaszeretet; kell erős, nemzeti irányú culturai hazafiság is, mely nálunk csak az utolsó évtizedekben indult általánosbodásnak; s kell nemzetgazdasági hazafi­ság is, (Helyeslés jobbról.) mely ma még inkább csak a szakkörök elmélete, semmint az összes értelmiség üdvös gyakorlata. Negyvenöt évvel ez­előtt, midőn sem vasutunk, sem európai modern­ségünk nem volt, a magunk elszigetelt szűkkörií­ségében, jóval szélesb körben lángolt a magyar közgazdasági hazafiság, mely létrehozta a gyár- | alapító társaságot és a védegyletet, mely utóbbi ha el is téveszté az egymásután logikáját, mennyi­ben elébb kívánta a honi czikkek használását, semhogy ilyeneket bőven termelő gyárak fölállítá­sáról gondoskodott volna s ekkép a „filius ante patrem" színében tűnhetik föl előttünk, mégis min­denesetre a közgazdasági nemzeties szellem igen élénk felbuzdulását bizonyítja. Arra kellene váll­vetett erővel izgatnunk, hogy hasonló szellem hassa át a magyar társadalmat most is, midőn több eszközünk és tudásunk van a czél valósításá­hoz s a megindítandó törekvésnek természetesb medert és maradandóbb erőt is adhatunk. A nem­zet erősítésére üdvösb volna az ilyen gyakorlati irányú izgatás, mint a viszonyaink köztelérhetlen ábrándok istápolása, vagy némely túlzott sérelmi panasznak meddő és mégis gyakran megújuló in­gerültsége. (Helyeslés jobbról.) Bizonyos, hogy á mai világban, mely mindenben a Darwin tanainak igyekszik igazat adni, a fejlődésnek, a fenmara­dásnak kevesebb biztosítéka az, a mit papíron, mint a mit életerőnkben birunk. Nao'v-Britannia rendkívül szilárd hatalmának is egyik fötényezöje lett a közgazdasági hazafiság folytonossága. Ott sem egyszerre szülemlett az, fölülről kellett ébreszteni. A tengerparti skótokra egy királyuk ráparancsolt, hogy hetenkiut kétszer halat egyenek, mert csak igy, a halászat kénysze­rével, kapathatta őket a tengerre, hogy aztán iva­dékaikban szintén kitűnő hajósok, a nemzeti erősö­dés munkásai legyenek. Virágzó gyáripar nálunk sem fejlődhetik be­avatkozó intézkedések és közgazdasági hazafiság nélkül. (Igaz! ügy van! jóbbfelől) A textil-ipar pedig, mely a nagy nemzeteknél sem verhetett könnyen és hamar mélyebb gyökereket, nagyobb­mérvű állami segítséget is kíván. A túloldalon erre azt mondják: önálló vámterület kellene hozzá. El­ismerem, t. uraim, hogy a gyönge, vagy alig létező iparágak fejlesztésére a mi államunk is legolcsób­ban és egyszersmind nagyon nyomatékosan a vám­védelem támaszával járulhatna. Csakhogy viszo­nyaink közt ugyanakkor a vámterületi önállóság egy sokkal nagyobb és régibb közgazdasági ágat: a nyerstermelést béníthatná meg nagyon, je­lenlegi biztos piaczok elvesztésével. Már pedig a létezőt a lehetőért koczkáztatni soha sem szabad, annyival kevésbé, mert köztapasztalás, hogy ná­lunk az iparosnak és kereskedőnek is csak akkor van igazi jó keresete, mikor a földmívelés jó esz • tendőt lát. Különben is a vámvédelem hiányáért lehet kárpótlást nyújtani az iparnak a szállítási tarifák kedvezményeiben. (Igazi Ugy van! jóbb­felől.) De hogy miben álljon az állam teendője, annak részletezése ma még időelőtti dolog volna. Műszaki erőknek, munkavezetőknek nagyobb számban ké­peztetése okvetlenül föladatai közé tartoznék. Azt

Next

/
Thumbnails
Contents