Képviselőházi napló, 1887. XV. kötet • 1889. deczember 9–1890. január 29.

Ülésnapok - 1887-305

52 305. országos ülés deczémfcer 10-éti, kedden. 1889. ilyet adni mindenkinek, ki iránta vágyat érez magában, csakhogy ne ingyen. (Derültség a szélső baloldalon.) Tessék neki ezen hiúságot és gyengeséget megfizetni az állam javára. A mi pedig azt illeti — mert ezt is mondhatná valaki — hogy hiszen, ha az ilyenekért fizetett összeg nem is fordul elő mint díj, mint tétel, mely az adományozott czímért fizettetik, de azért rendesen megfizettetik ez jóté kony czélokra való adakozások alakjában: ne méltóztassék ezt elég oknak tekinteni a ezímek ingyen adományozására; mert ha ily módon adományoztatnak a ezímek, mindig fenn fog maradni azon kétely, hogy az ilyen ezímek megszerzése igen sok esetben talán nem is egészen bevallható költségébe került az illetőknek, hogy talán azokkal néha pártbeli érdemek és választási költségek is jutalmaztatnak." (Zajos derültség a bal- és szélső balon.) Nem tudom, a t. ministerelnök ur látnoki , tehetségének egész teljével a temesvári esetre czélzott-e, vagy pedig a multak keserű emlékei bírták-e ily meggyőződésre, de annyit látok, hogy a ministerelnök ur itt is csak abban az egyben következetes, hogy régi nézeteivel szemben ezzel sem consequens. Egyetértek a ministerelnök úrral abban, hogy a rendjel-adományozás mindenütt a fejedelem joga. Nálunk ezt gratialis jognak szokták nevezni. De felolvastam azt a törvényt, mely világosan ugy szól, hogy a fejedelem a kiváltságadományozás minden jogát csak ugy gyakorolhatja, ha az ország törvényeibe vagy gyökerezett szokásaiba nem ütközik. Már most a ministerelnök ur concedálja a ministerelnöki székből, hogy ezek az érdemrendek Magyarországon német statútumokkal adatnak és ha a t. ministerelnök ur elolvassa a nemzetiségek egyenjogúsításáról szóló alaptörvényt, melyet idéztem s a melyben világosan ki van mondva az, hogy Magyarországon semmiféle kormányzati ágban, semmiféle kormányhatóságtól, semmiféle oly actus, mely hivatalos jelleggel van felruházva, másként, mint magyar nyelven, meg nem jelenhet: akkor kérdem a ministerelnök urat, hogy megegyeztetheiő-e az alkotmánynyal az, hogy Magyarországon a magyar király jogán valakinek német nyelvű statútumok adományozhatok legyenek; mert a mennyiben igaz — szívesen constatálom, hogy igaz — hogy Magyarországon a fejedelmet illeti a rendjel adományozásának joga, ugy bizonyára igaz az, hogy ez a fejedelem Magyarországon nem osztrák Császár, hanem magyar király, (Igaz! Ugy van! a szélső balon) a kitől pedig a mi loyalitásunk legkevesebbül, legalább azt követelheti, hogy mint magyar király ismerje meg saját jogainak gyakorlatában a magyar királyt. (Igaz! Ugy van! szélső balfelöl.) Azt hiszem, hogy sokkal inkább fog erősbödni a koronás király iránti loyalitás akkor, ha ily kitüntetések a nemzet törvényeinek, jogainak s a nemzet állami és önkormányzati méltóságának megfelelőleg az állam nyelvén a magyar király nevében adatnak, ha már egyáltalában szükség van azokra a kitüntetésekre. (Igaz! Ugy van! szélső balfelől.) Én egyáltalában, t. ház, e kérdésben meszszebb megyek, mint a meddig 1873-ban a ministerelnök ur ment. Sajnálattal tapasztalom, hogy a korszellemnek egy bizonyos áramlata ma már az: nem cselekvésekkel, tényekkel, szellemmel s tudománynyal kitűnni a kor- és embertársak felett és a közügyekben, hanem érdemetlenül kitüntetve lenni. Ez a mai korszellemet jellemző azon áramlat, (Igaz ! Ugy van! szélső balfelől) a mely, midőn a hanyathomiok való gyors meggazdagodás is egyik princípium, nem ritkán belépti jegyül szokta használni az érdemrendeket oda, a hol a kegyosztás mosolygása kezdődik. (Igaz! Ugy van! szélső balfelől.) Én, t. ház, számítok arra, hogy a ministerelnök ur lelkületében egyetért velem, mert nem hiszem, hogy 1873 óta oly psyehicai kórtüneteken mehetett volna keresztül, hogy e tekintetben is bensejében megváltozott volna ; de már a ki tiszteli a magyar királyt azzal az őszinteséggel és hazafias bátorsággal, mely egy lovagias nemzet fiához méltó, vegyen magának annyi bátorságot s világosítsa fel a királyt, hogy ilyen tényekkel nem emelheti a királyságnak tekintélyét és nem emelheti a nemzet és király közti bizalmat; de igenis emelheti azzal, ha az ilyen abusust megszüntetjük s meg vagyok győződve, hogy a fejedelem ehhez készséggel hozzá járul, mindenesetre meg fog erősödni a nemzet és a fejedelem közötti törhetlen hűség kapcsa. (Élénk helyeslés a szélső halon.) Azt mondja a t. ministerelnök ur, hogy minden érdemrend azon korszak jellegét viseli magán, a melyben alapíttatott. Ez tökéletesen igaz. De vájjon 1808-ban és az 1740-es években, midőn a Szent-István-rend alapíttatott, nem létezett magyar királyság. Az, hogy az 1740-es években a Szent-István-rend statútumai latin nyelven adattak ki, acceptálható. De ma már, t. ház, az 1867-iki közösügyi alku után, midőn a nemzetiségek egyenjogúsítása iránti törvényt maga a fejedelem, a ki ezen rendjeleket adományozza, szentesítette, ezen törvény alapján joga, az én nézetem és tiszteletteljes meggyőződésem szerint a ministerelnök urnak kötelessége a fejedelemtől azt kívánni, hogy ezen törvénynek megfelelő módon azok a statútumok átalakíttassanak. Nincs abban semmi megszégyenítő, t. ház, hacsak nincs meg itt az a hátsó gondolat, amelyet különben most is fentartok, t. ház s a mely a Ferencz József-rend alapításának egyik nyíltan bevallott czélzata volt, hogy ezen rendjel az osztrák császár trónra léptekor — a mi világosan benn van az alapító okmányban, — és annak emlé-