Képviselőházi napló, 1887. XV. kötet • 1889. deczember 9–1890. január 29.

Ülésnapok - 1887-311

126 311. országos ülés január 17-én, pénteken. 1800. H szervezésének igen fontos közjogi okai valának, melyek valóságas alkotmánybiztosíték súlyával bírtak akkor s bírnak ma is csak úgy, mint annak előtte. Elmondtam, hogy 1875-ben ez a felfogás volt uralkodó e házban, tehát szabad azt a nemzeti közvélemény felfogásának tekintenem, melyben, mint minimumban legalább, annak meggyőződése nyilatkozott. Mi következik már most ebből? Először is az, hogy az azót.i véghez vitt hivatalos tényeknek — legalább rendes viszonyok között — ezzel ellentétben állanioknem volt 8 ma sem szabad s másodszor az, hogyha mégis e felfogástól eltérve, a honvédség rendeltetésének átalakításához nyulunk hozzá: ennek igen fontos, elháríthatlan okainak kell lennie, de a honvédséget akkor is csak úgy szabad eredeti rendeltetésétől eltérő szolgálatokra destinálni, hogy e változtatás annak nemzeti jellegét érintetlenül hagyja. (Igaz! Ugy van! a szélső balon.) A mi már most magát a honvédség katonai rendeltetésének átalakítását illeti, tudom, hogy ezt a kényszerítő szükséggel szokták indokolni, elmondván, hogy a mi 20 év előtt czéiszerünek látszott, nem helyes ahhoz ma is mereven ragaszkodni, ha az a változott viszonyok keretébe többé bele nem illik. Van ez ellenvetésben sok igazság; de ha meg is engedem azt, hogy a honvédség eredeti rendeltetését fentartani ma még katonailag elítélendő ballépés volna, azt egyáltalán el nem ismerhetem, hogy a viszonyok fejlődése csökkentette volna annak szükségét, hogy a védelmi erők egy része nemzeti jellegében fenntartva, továbbfejlesztessék. (Igaz ! Ugy van! balfelöl.) Sőt erre ma s épen minekünk talán nagyobb szükségünk van, mint ennekelőtte. Azóta ugyanis Európának nem egy állama nemzeti állammá tömörült, melyek mindegyike büszkén mutat nemzeti hadsergére, mint önállásuk és nemzeti létük íeghatályosabb biztosítékára. (Igaz! ügy van! bálfelöl.) Talán minekünk ma már meg volna engedve, hogy nemzeti létünk egyik garantiájától könnyelműen megváljunk, talán annyira kétségen kivül áll a mi független államiságunk általános elismertetése, hogy nincs szükségünk arra, hogy annak leghatározottabb jelei egyikét féltékenyen megőrizzük s talán a jövőben már szó se lehet olyféle támadásról, mely nemzeti önállásunk erősségeellen azon oldalról intéztethetnék, a mely ellen Hollán Ernő minket a magyar honvédelmi intézményben rejlő ellensúlyozó hatalommal felvértezetteknek hitt és állított. Épen a jelen időkben, mikor minden nemzet a maga egyéniségének niindjobb kifejtésére törekszik, épen ma még sokkal inkább van szükségünk arra, hogy aggódó gondossággal őrizzük meg a még rendelkezésünkre állók közül a legcsekélyebbnek látszó ismérveket is, a melyek az állami önállás létezésére mutatnak. (Élénk helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) S ennélfogva, ha már a honvédsereget jövőre a maga eredeti rendeltetésétől eltérő functiőkra akarják felhasználni, a mi ellen annak, ki az újabb kor katonai intézményeinek fejlődését ismeri, kifogása alig lehet, tegyék ezt úgy, hogy e változtatás a honvédség nemzeti jellegének sérelmével ne járjon. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Pedig sajnos, az utóbbi évek tapasztalatai után ítélve, egyre szembeszökőbben nyilvánul azon törekvés — mely természetesen megint csak a külpolitikai viszonyok mindenre alkalmas firmája alatt — a honvédség nemzeti jellegének csorbítása árán a közös hadsereggel való mind szervesebb kapcsolat és egyenlősítés felé visz, melynek vége beolvasztásnál egyéb alig lehet. (Igaz! Ugy van! a szélső balon.) E tendentiának legjellemzőbb tüneteit az új honvédelmi törvényjavaslat tárja elénk, mely a nemzet törvényhozásának fentartott jogokból ismét néhányat elejt s igy aztán nem csoda, ha a honvédelmi intézmény ma már katonailag bármily előkelő magasságra emelkedett is föl, egyúttal kifeszített vitorlákkal siet a védelmi erők egységesítésének, hazánkon kivül sokak által óhajtott, de magyar nemzeti szempontból épen nem kívánatos s a kiegyezést megalkotó férfiak által épen nem tervezett végczélja felé. (Igaz! Ugy van! a szélső baloldalon.) És nehogy valaki azt vethesse szemünkre, hogy panaszkodunk talán a miatt, hogy a honvédség erkölcsi elismertetése oly körökben is terjed, hol az ezelőtt csak kicsinyléseel találkozott, mikor inkább örvendenünk kellene a fölött, hogy a honvédség segédcsapat minőségéből a közös hadsereg egyenértékű kartársává s a közös védelem eoordinált tényezőjévé lőn előléptetve, a mennyiben ma már mozgósítás esetére a közös hadseregével azonos hivatás betöltésére fog alkalmaztatni, helyét pedig a defensiv véderőben a népfelkelés foglalja el: hát szükséges szemébe néznünk ennek a látszólag igen tetszetős érvelésnek, mely sok felszínesen gondolkozónak ítéletét megtéveszteni képes. Hogyne, fogják talán sokan mondani, ez a telhetetlen ellenzék csak egyre akadékoskodik; lám ország-világ ünnepli honvédségünk kiváló jelességeit, katonai haladását szakértők constatálják s mi mégis mindig csak panaszkodunk, mintha a sikerek reánk hatással nem is volnának. Korántsem. Mi ezen katonai téren elért eredményeket érdemük szerint megbecsüljük s méltányoljuk azon emberfölötti munkásságot, melyet ezeknek elérése végett a tisztikarnak ki kell fejtenie, mert közönséges kötelességteljesítéssel ily eredmények elérhetők nem volnának. (Élénk helyeslés.J De a mikor ezt szívesen és ismételten elismerjük s azt is kijelentjük, hogy a honvéd tisztikar ez önfeláldozó buzgal-