Képviselőházi napló, 1887. XIV. kötet • 1889. november 20–deczember 7.

Ülésnapok - 1887-290

h 290. országos ülés november 22.én, pénteken. 1889. hívásának, milyent hozzá a kormány többi között 1874-ben is intézett, nem ismerték el, folyvást a régi angol alapon állva, az amerikai polgárnak honosságát örökkétartónak ismervén el azon elv alapján: ueino pátriám exuere potest. E szerint, t, ház, az amerikai EgyesültÁllamokon kivül Európában a legszabadabb és legmíveltebb államok, úgymint Anglia, Spanyolország, Olaszország, Francziaország és Svájcz, vagy sohasem ismerték el a puszta távollétet a honosság elvesztése okának, vagy — mint az imént említettem — Francziaország az újabb időben elejtette azt. De mi is indíthat az államot arra, hogy honosait pusztán azért, mivel hosszabb vagy rövidebb ideig távol voltak, kötelékéből kitaszítsa s hontalanokká tegye? „A nemzetközi jog" — irja legújabb müvében Cogordan, ki azonkívül, hogy jogtudós, meghatalmazott minister is, „nem akarja, hogy legyenek a világon egyének haza nélkül." Bluntschli pedig, kit nálunk is mindenki ismer, azt mondja: a kötelék az eredeti hazával határozatlan ideig tartható fenn. Es ezt az elvet követte a magyar törvényhozás is a legújabb időig, a honosság megszerzéséről, ennek módjairól, igenis, de ennek elvesztéséről sohasem intézkedvén. Azon jognézet uralkodott ugyanis minálunk, hogy az állampolgárság sem törvényesítés, sem kiköltözés, sem hosszabb távollét, sőt még idegen állam kötelékébe való felvétel által sem enyészik el. Miért kellett hát 1879-ben az országgyűlésnek ezen ősi szabadelvű alapról letérve, a német birodalmi példát követni, (Tetszés a szélső haloldalon) mindamellett, hogy a törvényjavaslathoz csatolt indokolásban azt hangoztatták, hogy a jelen törvénynek nem idegen alapon kell felépülnie, hanem kell hogy fejlesztése legyen az állampolgárság iránt fennálló régi jogunknak, kell hogy abból Induljon ki és csak azon változtatások történjenek rajta, melyeket közérdekeink megkívánnak. Miféle közérdek kívánj a már, — kérdem Önöktől, t. képviselőtársaim, hogy honfitársainkat pusztán azért, mivel hosszabb ideig nélkülözték a hazai levegőt, vissza ne fogadjuk? (Halljuk! Halljuk! a szélső haloldalon.) Két okot hoztak elő a törvényjavaslat tárgyalása alkalmával ezen szigor igazolása végett: először, hogy azok, a kik hazajókról teljesen megfeledkeztek, méltók, hogy állampolgári jogaikat elveszítsék; másodszor, hogy az állam nem részesítheti határozatlan ideig pártfogásában, esetleg segítségében azokat, a kik hosszabb ideig künn tartózkodnak. Úgyde, vájjon igazán megfeledkeztek-e hazájokról mindazok, a kik kivándoroltak, és azok között a menekültek is? De maguk azon szerencsétlen felső-magyarországi kivándorlók, a kik nem bírván megélni ez országban, vándorbotot ragadtak, hogy kenyeret keressenek maguknak és gyermekeiknek, valóban hűtlenek lettek és lesznek-e hazájokhoz? (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Nemde inkább azokat sújthatja azon vád, a kik minden kényszer nélkül, önként, élv vágyból tartózkodnak Bécsben, Parisban (Igaz! TJgy van! a hal- és a szélső haloldalon) és költik ott a magyarországi javaikból húzott dús jövedelmet a nélkül, hogy abból csak filléreket is juttatnának hazai közczélokra? (Élénk tetszés a szélső baloldalon.) Az állam — mondották — nem részesítheti határozatlan időig pártfogásban, esetleg támogatásban azokat, akik külföldön tartózkodnak. Ámde azok, a kik Magyarországot elhagyva, külföldre vándoroltak, legfeljebb a letelepedés első éveiben veszik — ha ugyan veszik — igénybe ezen pártfogást és esetleg segélyt; azok, a kik 10 évig künn éltek és bírták magukat fentartani, ritkán vagy talán sohasem szorulnak az eredeti állam segítségére; mindenesetre pedig a pártfogásból netalán származó csekély költségeknél sokkal fontosabb ránk nézve, hogy ok nélkül ne veszítsük el honfitársainkat. (Igaz! ügy van! a bal- és a szélső baloldalon.) Igaz ugyan, hogy az idézett törvény nem szab a kivándorlókra — a közönséges kivándorlókat értem — valamely nehéz, teljesíthetlen feltételeket. Csakhogy azonkívül, hogy egyáltalán fogva nem létezik megállható ok magának az állampolgárság elvesztésének kimondására, nem kell elfelejteni, hogy azok a szerencsétlenek, akik hazájokból idegen országba költözni voltak kénytelenek és ott honosságot nem szereztek, nem igen tudják, — legalább a felső-magyarországi kivándorlók, — hogy mit rendel a törvény; még kevésbé tudhatják pedig hozzátartozóik, feleségeik, gyermekeik és e szerint elveszthetik polgárjogaikat a nélkül, hogy a létező törvényről és azon feltételekről értesítve lennének, melyek alatt állampolgári jogaikat fentarthatják és ha elvesztették, visszaszerezhetik. Hát még ha a politikai menekültekre gondolunk; mit kell akkor tartanunk ezen törvényről ? Tegyük fel, hogy a mostanihoz hasonló törvény már 1848 előtt is létezett volna. Miután 1849-től, vagyis a szabadságharcz elnyomatásától az 1867-iki kiegyezésig, illetve az azt és a koronázást követő amnestiáig, 18 esztendő múlt el, kinél jelentkeztek volna azok, kiket a vérbiróságok, a katonai törvényszékek hazafiságuk miatt halálra ítéltek? (Igaz! TJgy van! a szélső haloldalon.) Azon osztrák követnél vagy consulnál, a kinek megbízója őket mint felségárulókat elitéltette? Vagy azon illetékes hatóságnál e hazában, a mely az absohit kormány teremtményeiből állva, a menekültek nevénél is összerezzent? És vájjon