Képviselőházi napló, 1887. XIV. kötet • 1889. november 20–deczember 7.

Ülésnapok - 1887-289

32 289 országos ülés november 21-én, estttörtSkSn. 1889. el őt a phylloxera, hogy valóban hasonlít a szegény magyar ember a szent-endrei szőlőhöz, a hol alig lehet egy gerezd szőlőt találni. Ennek oka abban található, hogy annak idején nem gondoskodtak oly földhitelintézetek felállításáról, a melyek közvetítették volna a kölcsönöket és így a szegény földbirtokos, a szorult anyagi viszonyok közt, oda ment, a hol kapta a pénzt és óriási kamatokra vette azt fel. Ennek következménye az lett, hogy vagyona részint elkoboztatott, vagy pedig, ha meg van is, az annyira meg van terhelve, hogy azt sem tudja, legyen az akár jobbágy, akár földbirtokos, hogy mit tegyen annak jövedelmével, inert Bismarck még arról is gondoskodott, hogy ne legyen a gabonának ára. Ily körülmények közt természetes, hogy senki sem tudja, hogy pénzével az adót fizesse-e ki, vagy pedig a kölcsönnek drága kamatát? Én tehát nem látom a mai időt arra alkalmasnak, hogy eladassanak az állami jószágok és azért köszönetfel fogadom, hogy a még meglevő roncsokat megtartani igyekszik a t. kormány unokáink részére. Most áttérek a regale-jövedékre. Én körülbelül ismerem Magyarország minden zegét-zugát. Tudom tehát, hogy ma már a szegény ember nem igen járhat korcsmába, de az embernek természetében van, hogy az italra mégis csak kiteremti a pénzt. Az a 12 milliónyi összeg, melyet a pénzügyminister előirányzott, nagyon szűken van kiszámítva, mert ennél okvetlenül többet fog kapni az állam a regale jövedelméből évenkint. Én meg vagyok győződve, hogy ha a bevételi többlet itt a ház 453 tagja közt kiosztatnék, mindenikünk tudna venni egy kis kincstári birtokot. (Derültség.) Csakhogy aztán tisztán kezeitessék a bevétel, nehogy ugy járjunk, a mint ez a monda szerint a malombeli liszttel történt, hogy tudniillik, ha valaki egy kis lisztet vesz a kezébe és azt átadja a másiknak, ez átadja a harmadiknak, ez meg a negyediknek stb.. az utolsónak már semmi marad, mert a liszt ott maradt a tenyerén. (Derültség.) De hogy is ne lenne nagy jövedelme ebből az üzletből ? Csak egy példát fogok idézni, nehogy sokáig vegyem igénybe a t. ház türelmét. Van itt Budapesten egy uradalmi bérlet; ennek az uradalomnak van egy derék kormánypárti képviselő jogügyi tanácsosa, a ki előre sejtvén, hogy mi fog történni és hogy végre arra fog kerülni, hogy a regálét az állam magához váltja, megkötötte tehát a bérlővel a szerződést és kimondja benne, hogy ha a bérlet tartama alatt bekövetkeznék az, hogy a regale megszűnik, a bérlőnek több joga nem lesz. minthogy azon összegnek 5 százaléka számittassék le a bérletbői, a. melyet az uradalom kárpótlásul kap. A bérlő jóhiszemmel beleegyezett s a regálét kivette 2.600 forintért. Hanem az uraságis majsterkodott, (Derültség) mert a 2.600 forintot nem vallotta be adó alapjául, habár ez a fiscálisur tudta is, hogy a regálét az állam magához fogja váltani. Bekövetkezett a megváltás s mert csekély összeget kapott az uradalom, a bérlő évenkint 1.500 forintot köteles fizetni a kormány azon atyáskodó intézkedéseért, hogy a regálét megváltja. így három év alatt ez a nagy családot fentartó uri ember épen 4.500 forinttal fog pusztulni e jövedék megváltása következtében, De tudok egy másik esetet is, hogy azon regáléért, mely 22.000 forintot hozott az illető városnak, a minister közegei most egyszerre 74.000 forintot követelnek. Hát engedelmet kérek, de ott, a hol a vagyon értéke inegháromszoroztatik, nem lehet csak 12 millió forint. Ezt csak azon esetben hinném el, hogy ha ugy bánnának a pénzzel is, mint a hogy bántak a liszttel. (Mozgás.) En megvallom őszintén, sok reményt kötöttem a pénzügyminister úrhoz, mert azt hittem, hogy az a fiatal erő, az a lankadni nem tudó izom-rendszer, a mely oly kitűnően jeienkezik arczának vonásaiban, nagyobb szabású pénzügyi politikát teremt, mint azt, hogy ezen, a vagyontól megfosztott szegény néptől elszedje a regale-jövedelmet, csak azért, hogy ezen szegény emberek még inkább oda jussanak, a hová nem szeretném, ha. jutnának. (Derültség.) Engedelmet, de ez egy cseppet sem nevetséges, mert a szegénység rettentő, sokszor a nyomor kergeti oly cselekmény elkövetésére, mely legdrágább kincsétől megfosztja, akkor tehát, midőn a magyar fajnak pusztulása látható, ebben egyszersmind erkölcsi hanyatlásának jeleit is látom. Azt hittem, t. pénzügyminister ur, hogy meg fogja a t. kormány szüntetni azt a kivételes helyzetet, a melyben van a nemzet ezekkel az úgynevezett „tiiz- és jégkár elleni biztosító társulatok "-kai szemben. Azoknak a biztosító társulatoknak tulajdonkép nem jogi alap képezi fennállási jogait, hanem csak concessio ; a concessio pedig olyan, mely addig állhat fenn, mig az az államra nézve nem káros következményű és akkor szüntethetők meg, mikor az államhatalomnak tetszik. Én, t. ház, a saját elmémmel be nem birom látni és fel nem tudom fogni, hogyan történhetik az, hogy akkor, midőn Magyarország összes kormányzati felelősségeiért egy ministerelnöknek egy évre 24.000 forintja legyen — melyet, megvallom — bármely pártból üljön ott az a ministerelnök, épen kevésnek találok arra, hogy az ország tekintélyét emelhesse. akkor az „Első magyar általános biztosító társaság" egy közönséges emberéből felemelkedett egyéniségének dotatiója 80.000 írtra megy, sőt ismerek olyan embert, a ki legfelebb azt tanulta. meg, hogy 5 meg 5 = 10, 15 meg 10 az 25, ez az árúosztály főnöke s 12.000 frt fizetést húz. Az ilven vállalatokkal tehát, í. ház, le kell számolnunk. Ha már szövetségre lépett Németországgal, tessék onnan hozni a példát, hisz az egész burkus ország-