Képviselőházi napló, 1887. XIV. kötet • 1889. november 20–deczember 7.

Ülésnapok - 1887-302

33g 882. országos ülés deezember 8-án, pénteken. 1889. Az a közigazgatási rendszer, melyet az igen t. belügyminister ur törvényjavaslat alakjában akar behozni, nem centrálisai mereven és nem akar túlzott önkormányzatot, hanem a mely ügyek az egész összességet érdeklik, azokat a központi hatalom kezére, illetőleg az ezek által kinevezett szakhivatalnokokra akarja bizni; az önkormányzat körébe pediglen a saját ügyeikben való eljárást, cselekvést és az állami közegek ellenőrzési] ogát utalja. Én ezen rendszert tartom hazai viszonyainknak , megfelelőnek és czélszerűnek, mivel sem az egyik, sem a másik rendszer tisztán, hanem a kettőnek ös&zhangzatos összeolvadása. Ugyanazért a t. belügyminister urat ezen a téren üdvözlöm és ha a javaslat annak idején concret alakban és az én meggyőződésem szerint jól lesz kidolgozva, azt pártolni is fogom. Most pedig kijelentem, hogy azon javításokat is, melyeket időközben, mielőtt a közigazgatás általában rendeztetnék, megalkotni akar, nevezetesen a közegészségügyre, az egyesületi jogra, a közigazgatási vizsga szabályozására, valamint a szolgálati pragmaticára vonatkozó intézkedéseket szükségesnek tartom. Igen természetes, hogy nz állami mérsékelt központi igazgatást is csak azon feltétel alatt helyeslem, ha mint annak regulatora és correctivuma, a közigazgatási bíróság felállíttatik. A mely államban a közhatalommal szemben a törvény és a törvényt kezelő biróság van felállítva, ott a hatalom túlkapásaitól nem kell félni, (ügy van! jobbfelöl.) Közigazgatási biróság által lehetővé lesz téve, hogy az a visszás állapot, mely szerint a ministerium képezi a legfelsőbb forumot és az ö határozataitól nincs felebbezés sehová, meg fog szűnni, mert a vitás közigazgatási ügyekben a ministe riumoktól a felebbezés fenn fog maradni a közigazgatási legfőbb bírósághoz. E szerint mi fog történni? Az, hogy a kormány önkényuralommá nem fajulhat soha, mert ebben megakadályozza őt a törvény, melyet a közigazgatási biróság függetlenül és helyesen fog kezelni. Ezek alapján a belügyministerium költségvetését elfogadom. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Madarász József jegyző: Herman Ottó! Herman Ottó: T. ház ! (Halljuk! Halljuk!) Mindenekelőtt kijelentem, hogy teljesen csatlakozom azon felfogáshoz, melyet tegnap Bartha Miklós t. barátom az ő hathatós, logicus beszédében kifejezett. (Helyeslés a szélső balon.)Nem maradiság és ellenzéki viszketeg az, mely engem arra késztet, hogy azon elvekhez csatlakozzam, hanem vezet a legmélyebb meggyőződés, a melynek egyszeri! indokolása a következő. (Halljuk! Halljuk!) Én az emberiséget magát nemcsak individiumokból álló tömegnek nézem és vallom, hanem nézem és vallom egyszersmind a maga egészében organismusnak is. Ilyennek vallom a történetileg kifejlődött nemzetet is. A modern tudomány már szükségét is látta annak, hogy minden viszonyban, legyen az társadalmi vagy állami, necsak számokkal, ne csak indiviunmkkal, hanem néplélekkel is foglalkozzunk, sőt van rá már tudományszak is: (Halljuk! Halljuk!) a „Folklose". Az a hajlam, az a gondolkozási mód, az a törekvés, mely az egyénen kivül bizonyos társadalmi egységben jellemzően nyilatkozik, az, a mit a kormányzatnak minden viszonyok közt tekintetbe kell venni, mert ha nem veszi tekintetbe, akkor ilyen vagy amolyan formában, kényszer alkalmaztatik még ott is, a hol a kényszert alkalmazni nem szabad. Hogy ez ekként van, ezt bizonyítja az, hogy minden, akár hanyatlólag, akár előremenőleg, de fejlődik és átalakul. Már most vannak eljárások, a melyek igen határozottak és semmi kétséget meg nem engednek. A nemzetek kormányzatára nézve két irányzatot különböztetünk meg, a melynek határozott jellege van. Az egyik az absolutismus, a mely onnan indul ki, hogy én az emberekben csak kormányzandó tömeget látok és ennélfogva ezen kormányzandó tömegnek parancsolva megmondom: ezt tedd, azt tedd, ígyjárj el. Itt egészséges fejlődés nem lehetséges. És a hol a nemzetekben őserő lakozik; a hol nincs a morális érzék aláásva, ott a kényszer mindenkor corruptióhoz, erőszakhoz vezetett, nem azon indokoknál fogva, melyeket Körösi Sándor t. képviselőtársam mondott, hanem mert a dolog természete hozta ugy magával. A másik irányzat az, a mit mi magyarok — és a mit például az angolok és más igazán belátó nemzetek is — önkormányzatnak ismerünk és a melyre Bartha Miklós t. képviselőtársam tegnap világosan kimutatta, hogy annak tnlajdonképeni becse abban áll, hogy simulékony. Ez a simulékonyság, t. ház, nem jelent gyengeséget; ez a simulékonyság nem jelenti azt, hogv türessenek meg az elfajulások; hanem jelenti azt s becse a mai korban abban gyökeredzik, hogy a gyorsan fejlődő cultura mellett azok az erők, melyek a nemzetet irányítják, kell, hogy a cultura menetéhez, átalakulásához is hozzá simuljanak. Magyar szempontból, ha másért nem kellene megbecsülni a régi vármegyét, a szó legszorosabb értelmében, hálával kell tartozni azért, mert a legsúlyosabb átmenetekben lehetővé tette, hogy egészen simán történjenek az átalakulások. (Helyeslés Ugy van ! a szélső baloldalon.) És én a magyar törvényhozásban merem állítani, hogy oly átalakulás, mint a minő volt a Bach-korszakból a provisoriumra s a provisoriumból az újabb alkotmányos életre, más nemzetnél vérontás nélkül képzelhető sem volt, egyedül csak Magyarország alkotmánya, a magyar megyei szervezet, mely a kinevezések helyett mindjárt a bizalmat tette oda, volt alkalmas arra, hogy az átmenetek simán, vérontás nélkül folyjanak le és nyomban az