Képviselőházi napló, 1887. XIV. kötet • 1889. november 20–deczember 7.

Ülésnapok - 1887-297

297. országos ülés november Sö-án, szombaton. 1889. 213 avagy ott vigaszt és igazságot keresnek, ne találják ott a bécsi burgnak egy kisszerű expedituráját csak németül értő cselédséggel és osztrák udvarnokokkal: hanem találják ott a magyar udvari méltóságokat, emelve a magyar királyság fényét, dicsőségét, ragyogtatva annak hatalmát. Szóval mi törvénykönyvvel kezünkben követeljük, hogy a törvény holt betűi elevenedjenek meg, hogy azokba lelket, életet öltsön a magyar királynak valódi magyar udvartartása ős Buda várában, hogy mi is élvezzük néha időnkint azt, a mit Bécs századok óta élvez s a mi fejlődésének, gazdagságának, fényének egyik legfőbb kútforrása volt. Mi nagyon is eljöttnek hiszszük az időt, hogy a jólét egy pár harmatoséppje érintse és termékenyítse a mi elhagyatottságunk kopár mezeit is; mi óhajtjuk, hogy az az „és" szócska ne legyen két holt betíí, hanem áradjon szét a budai várpalotából ismét a magyar szellem, a magyar fény és a magyar pénz s termékenyítse a mi szellemi és anyagi életünket. És e kérdésnél, t. ház, nem azon anyagias vágy az irányadó, hogy a magyar királyi udvartartásra megszavazott pénzből itt köztünk is jöjjön valamicske forgalomba s táplálja iparunkat, kereskedelmünket; hanem azon nagyjelentőségű szellemi vívmány és erkölcsi nyomaték, mely a magyar király palotájából kisugározna az egész országra s a mi a nemzeti -életerő lüktetésének oly hatalmas lendületet adna, a minek eredményei s jótékony hatása megmérhetetlen. Ez ideig soha senkinek nem jutott eszébe a magyar királyi udvartartás jogosultságát és lehetőségét tagadni. Tisza Kálmánnak jutott az a szomorú dicsőség, hogy a nemzet e sarkalatos jogát letagadja, az udvartartást az 1867-iki XII. t.-cz. 7. §. ellenére közösügygyé tegye s itt a magyar törvényhozás előtt kimondani merészelje, hogy a dualismus alapján nem is lehet más, mint együttes császári és királyi udvartartás. Ugy látszik, t. ház, vagy agylágyulásbau szenved a ministerelnök ur . . . (Nagy zaj, mozgás és felkiáltások a jobboldalon: Ohó! Rendre! Zaj.) Elnök: (Csenget.) Ki kell jelentenem, hogy e kifejezése a t. képviselő urnak imparlamentaris volt és azért őt rendreutasítom. (Helyeslés a jobboldalon.) Orbán Balázs: . . . vagy pedig közjogunkról nem bir kellő fogalommal; mert hisz ha az udvartartás közös lenne, akkor a delegatio és nem az országgyűlés állapítaná meg költségeit. Tisza Kálmán ur mindenből, a mi előtte volt, tabula rasat akar csinálni, még a történelem lapjairól is le akarja törölni a nemzet igazságait és a megtörtént dolgokat. Azokon felül, a mit Ugron Gábor t. barátom ez év november 5-én tartott epochalis beszédében az 1722-iki törvényekről és más jogszabályainkról előadott, figyelmeztetem a történelem egy nagyszerű jelenetére, a mi ha Pozsonyban meg nem történik, ma nem lenne trón, a melynek udvartartása felett tanácskozzunk s a mely jelenet előzméynei legfényesebben czáfolják meg Tisza Kálmán azon absurd állítását, hogy külön magyar királyi udvartartás nem is lehetséges. Értem a „Vitám et Sanguinem"-et és a „Moriamur pro rege nostro"-t hangoztatott pozsonyi országgyűlés nagyszerű és lovagias jelenetét, a melynek egykorú történetírók jegyezték fel lefolyását és előzményeit. Részletesen van ecsetelve, hogy a mindenkitől el és cserben hagyatott királyné miként jött hű magyarjai közé védelmet és a trón megmentését kérni; részletesen le van irva fénves bevonulása kísérete és a fogadási ünnepélyek sorrendje. Azokból megtanulhatná a ministerelnök ur, hogy a császári udvari méltóságok és hivatalnokok, ministerek csak a határszélig kisérték, itt a magyar udvari méltóságok zászlós urak sorakoztak s kisérték Pozsonyba s csakis ezek voltak kizárólag körülötte itt tartózkodás:). egész ideje alatt, az osztrák udvari méltóságok be sem bocsáttattak, hanem visszatértek Bécsbe ; s mert ezt — a ministerelnök ur szokásos tagadásával szemben nem elég állítanom — bizonyítani is kívánom. xVz a Pragmatica Sanetio — melyre önök oly kedvtelve hivatkoznak — tenger vérébe került a magyar nemzetnek. A hogy Mária Terézia ennek alapján trónra lépett, 7 uralkodó szövetkezett annak érvénye és az osztrák birodalom felosztására. A porosz Molwitznél az osztrák seregeket szétvervén, elfoglalta Sziléziai, a francziák Belgiumot, Csehországot; a spanyolok és a szárdok Lombardiát; a bajorok Alsó-x\usztriát, sőt Bécset is fenyegették. Mindenki elveszte fejét és önbizalmát, a királynő tanácsosai elszéledtek, alig maradt hely, hol a királyné magzatját megszülje. A szétfutás e pillanatában csak a királyné nem veszté el jelenlétét és bizalmát a lovagias magyar nemzetben. Pozsonyba menekült veszélyeztetett fővárosából s saját fia és birodalma sorsát a magyar nemzet kezébe tévé le, A lovagias nemzet kimondá a moriamurt s azt nagyszeríüeg be is válta, hadképes és harczedzett fiai oly számban robogtak a zászlók alá, hogy az ellenségek minden vonalon vissza lettek verve, a Prágában levő 50.000 franeziábói alig menekülhetett 10,000; a spanyolok és szárdok Gampo-Sanctonál verettek meg, a bajorok nemcsak visszanyomattak, hanem fővárosuk is elesett, sőt még nagy Fridrich is kénytelen volt kolini csaaveszíése után tágítani. Hogy e csodás eredményeket mind a magyar vitézségnek köszönheti a királyné, azt ő maga őszintén bevallá 1744. márezius 30-án a nádor Pálffyhoz -- kit atyjának neveze — irt levelében, a melyben ki mondja őszintén, habozás nélkül, hogy ügyünknek minden szerencséjét az isteni gond-