Képviselőházi napló, 1887. XIV. kötet • 1889. november 20–deczember 7.

Ülésnapok - 1887-295

1 $6 2Í6

' ors«Ag«s fllés november 28-án, csttto"rt8k8n. 1889. perczében az őszinteséget kellett megtagadnia, hogy hatalomra juthasson, politikai elveit kellett feláldoznia és ezt szívesen tette, hogy kormányelnökké lehessen. Mindenki másnak, csak Tisza Kálmánnak ezen egy okból sincs joga az őszinteség hiányává] vádolni valakit. De tovább megyek. Az őszinteség hiányáról beszél a ministerelnök ur. Milyen őszinteségre tanítja a ministerelnök ur a magyar nemzetet és különösen a magyar parlament többségét ? Midőn a véderő-vitánál egész őszintén és szent meggyőződésével tárczáját kötötte ahhoz, hogy a 14. és 25. §-ok szószerint megszavaztassanak. Ezen őszinteségének és szent meggyőződésének megfelelt azzal, hogy azután megmaradt akkor is ministerelnöknek, a midőn a 14. §. megbukott. Csak abban volt a hiba, hogy a 14. §-nál is, nem a nemzet és a parlament előtt hajolt meg, hanem meghajolt egy, nem mon (lom a parlamenten, de a képviselők azon t kiyül álló oly factor előtt, a kinek egy mozdulata elég volt arra, hogy megértesse vele, hogy ha itt nem tágít, akkor ő többé nem ministerelnök. Ez az őszinteség '? Á ministerelnök úrtól tanultuk meg azt az őszinteséget is, a melylyel a választások idején az annyira perhorreseált és nagy támadásoknak kitéve volt hamis mandátumnál ő volt az, ki Széchenyi Pál ministert a hamis mandátum megtartására csak azért birta rá, hogy dugasz alatt tarthasson egy ministert. kit a közvélemény Saturnusának akkor áldozhasson fel, a mikor erre neki van szüksége, hogy magát megmenthesse. (Ugy van! Ugy van ! a bal- és szélső baloldalon.) Az is Tisza Kálmán őszintesége, hogy az egyik ülésben azt hirdeti, ő az, a ki Kosuthot meg akarja tartani magyar honosnak, de a másik ülésben már a függetlenségi pártot gyanúsítja, hogy ez a párt hirdeti a detronisatio politikáját Ez az az őszinteség, a melyet Tisza Kálmán ministerelnök úrtól lehet tanulni, tán elég, ha azt mondom: nem kérünk belőle. (Helyeslés a szélső balon.) De az a sajátságos zamatos parlamenti nyilatkozat—melyet tegnap tett, visszamagyarázott, de lényegében mindig fentartott, — tovább megy és először is illoyalitással vádolja a függetlenségi páitot, ki ellen? Kossuth ellen; azt mondja, vétünk azon kegyeletes múlt ellen, sőt maga Kossuth ellen, de ugyanakkor illoyalitással vádol bennünket a koronával szemben, mondyán, hogy ha sem itt a házban, sem a házon kívül mi képviselők, de mégis vannak egyesek, kik a Kossuth személyét és politikáját a detronizálással ugyanazonosítják és azt követik. A mi azt illeti, hogy Tisza Kálmán ministerelnök ur illoyalitással vádol minket Kossuthtal szemben, ón Kossuthnak sokkal nagyobb tisztelője vagyok, semhogy ezért szükségesnek tartanám magunkat ő előtte, Tisza Kálmánnal szemben védelmezni. A mi a koronával szemben való illoyalitás vádját illeti, erre nézve méltóztassanak megengedni, hogy röviden rátérjek lényegére annak, a miért felszólaltam. (Halljuk!) Régen tapaszfaljuk már, hogy a ministerelnök urnak azért, hogy a nemzet ós a korona közt a viszály magvát elhintse, ez valóságos kenyere s megélhetési feltétele bebizonyítani azt, hogy rá szükség \ an, azért, mert van egy párt, mely a nemzet zömét képviseli, mely azonban hol nyíltan hol lappangva, de mindig a korona ellensége, a ministerelnök urnak, mondom, ez volt kenyérkeresete. (Ugy van! Ugy van! a szélső baloldalon.) Emlékezzünk vissza, a véderő-vita alatt nem volt sem a házban, sem a házon kívül jelentkezett mozgalomnak egyetlen momentuma sem, a melyben hangosan ne nyilvánult volna a közvélemény. Bármily magasan tomboltak légyen a hullámok mindig éltették a királyt, (Ugy van! a szélső baloldalon) soha egy pillanatra sem feledkezve meg arról, a mivel az alkotmányes királynak a nemzet tartozik, sohasem volt szó a király személyéről, csak a Tisza Kálmánéról. (Ugy van ! Ugy van! a baloldalon ) Í& mégis, méltóztassanak visszaemlékezni a véderő-vita után megjelent hírlapi közleményekre, midőn ő Felségének először volt alkalma nyilatkozni Jókai Mórhoz, az udvari költőhöz első szava a királynak az volt: „Köszönöm, hogy önök bennünket megvédelmeztek." Nem nyilvánvaló-e e feleletből, t.ház, hogy ő Felségével, a magyar királylyal tendentiosus valótlansággal elhitették, hogy ez a mozgalom a király ellen yau intézve s hogy Jókainak kellett megmenteni a királyt. (Derültség a bal- és szélső baloldalon) De, t. ház, ennek a tendentiosus törekvésnek látható nyomaival találkozunk minden alkalommal és mindenfelé 8 ez vezetett engem arra, hogy azon alkalommal, midőn én Turinban szerencsés voltam Kossuthtal beszélni, szóba hoztam ezt a kérdést. Jól tudom, t. ház, hogy félreértések ebből ne tani idjanak, Ugron Gábor barátom tegnapi beszédében nem erre az alkalomra ezélzott, legalább azt hiszem, de mégis, bizonyára a ministerelnök urnak azon nyilatkozata, midőn másodszor azt monda, hogy ime Ugron barátom, mintha megerősíteni is látszanék azt, a mit ő állított, könnyen az a tévhit keletkezhetett volna, mintha ezen beszélgetés alkalmával történtek volnának azok, melyekre utalás történt. Nos, t. ház, én kötelességemnek tartom, ezen beszélgetésnek ide vonatkozó részleteiről hűségesen beszámolni, (Halljuk! Halljuk!) szinte örülök annak, hogy alkalom nyújtatott nekem erre, mert óhajtom, hogy a nemzet közkincsévé váljék az, a mit Kossuth ez alkalommal nekem mondott. (Halljuk ! Halljuk!) Szükséges, t. ház, hogy az előzményeket is méltóztassanak ismerni. Én elmondtam Kossuth előtt a következőket: (Halljuk ! Halljuk !) A kormányzó ur előtt nem lehet titok, hogy