Képviselőházi napló, 1887. XIV. kötet • 1889. november 20–deczember 7.

Ülésnapok - 1887-292

ä»2. ©rsiágos ülés november i6-én, hétfőn. 1889. 107 a nemzet által hozott roppant áldozatok követ­keztében katonai szempontból Európának bármely hadseregével kiállja a versenyt. És miután ezeket tudom, t. ház és nem ta gadom, sőt elismerem azt, hogy haladás közkor­inányzatunk minden terén mutatkozik; rámutatok azon természetes helyzetre, mely a haladást elő­idézte. (Halljuk!) Azt tudja minden ember, hogy a természet rendszere megállapodást vagy ha­nyatlást sok ideig nem tűr. Ha tehát húsz éves a kotmányos korszak élvezete alatt e nemzet nem haladt volna, akkor az egyenlő volna a halállal. (Ügy van! a szélső halon.) A természet rendszere ezt nem tííri meg, mert azt az elemet, embert, vagy nemzetet, mely megállapodik vagy hanyat­lik, elsodorja és megsemmisíti. Van tehát haladás nálunk, nem tagadom, de ez a haladás nem természetes, ez kierőszakolt, beteges, nem nemzeti, ez nem magyar. (Igaz! ügy van! a szélső baloldalon.) Természetellenes ezen haladás, mert meg kellett volna teremtenie nem az erkölcsi sülyedést. hanem a nemzeti szellemet, a javulást és nem a nyomorúságot. És ha van javulás, az rettenetesen drága, mert 2.300 millió forint adósság árán értük el. Érzem, t. ház, hogy állításaimat igazolnom és felvilágosítanom kell, ha a rágalom vádját nem akarom magamra venni. Nem is akarok ezek beigazolására a tévedések és mulasztások hosszas taglalásába bocsátkozni, csupán két leg­életbevágóbb tényre hivatkozom, pénzügyeinkre és véderőnkre, mert a mely nemzet pénze ós vére fölött nem rendelkezik, nem egészséges, nem élet­erős s nem számítható az irányadó nemzetek sorába. (Igaz.' ügy van ! a szélső baloldalon.) Pénzügyi eseményeink fölsorolásánál is csak ott kezdem, hol a még most is uralkodó minister­elnök pénzügyeink kormányzatát az általános nemzeti kormányzattal együtt a kezébe vette. Teszem ezt annál inkább, mert a ministerelnök ur a fennen hangoztatott jelszavakért elveit is fel­áldozta, midőn azt mondotta, hogy beteg pénzügyi helyzettel erős állami élet fenn nem állhat s igy szent kötelességének tartja pénzügyeink rendezé­sét még legszentebb elveinek feláldozásával is magára vállalni; én pedig ugy tudom, t. ház, hogy a ministerelnök ur kormányzatának elején állami adósságaink 8— 900 millió forintra rúgtak, a zárszámadások szerint pedig ma 2.300 millióra rúgnak ós bár megvallom, soha sem tartottam ma­gamat pénzügyi eapaeitásnak, nem tudom meg­érteni, hogy lehetett tizenöt évi pénzügyi rendezés korszaka alatt épen kerekszámú 1.000 millió forint államadósságot csinálni. (Igaz! Ugy van! a szélső baloldalon.) Ugy vagyok ezen milliókkal való dobálással, mely az utóbbi korszakban mintegy betegséggé vált, mint az egyszeri ember az erdő közepén, a ki a sok fától nem látta meg az erdőt. Es bár belátom, hogy van egy legalább színleges, szám­beli javulás legutóbbi költségelőirányzatunkban, de ha ismerné a ministerelnök ur azon roppant erőfeszítést, melybe ezen javulás a nemzetnek került, ugy meg vagyok győződve, nem kisérlené meg még egyszer. De épen azért, mert bízom tehetségében, mert megvallom, nem vagyok pénzügyi szerveze­tünk végczéljával tisztában, hivatkozva arra. hogy a ministerelnök urnak 15 évvel ezelőtt tett nyilatkozata szerint kormányzata végczéljának pénzügyünk rendezése kellett volna hogy legyen, azon kérdést intézem hozzá, hogy —ha még csak egy kis pénzügyi foltozás is — mert daczára annak, hogy ily nagy összegről van szó, az ered­ményt tekintve, csak foltozásnak tekinthetem — a nemzet erejének végmegfeszítésébe került ugy, hogy ezt másodszor ismételni nem lenne tanácsos, mi fog történni akkor, ha az a szerencsétlen fegy­veres béke, a mely már eddig is természetellenes, valamikor meg fog szűnni; mi fog történni akkor, midőn összes véderőnket hadilábra állítva, ezen rettenetes fegyveres erő fentartása minden nap milliókba kerül? Mig erre a választ az igent.pénzügyminister úrtól, vagy ministerelnök úrtól meg nem kapom, addig pénzügyünk helyzetét veszedelmesnek és bonyolultnak tartom. Nem is akarok, t. ház, tovább időzni pénz­ügyeinknél, inkább átmegyek egy másik térre, a mely pénzügyi viszonyainkkal a legszorosabb összeköttetésben van és a mely minden magyar embert a legközelebbről érdekel és ez közgazdasá­gunk fejlesztése. Áttérek annál is inkább erre a térre, mert hisz én ugy tudom, hogy minden párt, sőt talán a ház minden tagja arra nézve egy értelemben van, hogy a mi közgazdasági helyzetünk vesze­delmes irányban sülyed alá és hogy bajainkon bár­mily módon segíteni kell. De a segédeszközökre nézve nagyon eltérünk. Én tehát a magam szempontjából — és ugy hiszem, azon pártnak szempontjából is, melyhez tartozni szerencsés vagyok, rámutatok azon egye­düli óvszerre, a mely pénzügyi helyzetünket ren­dezni, javítani és állandósítani képes és ez semmi más, mint azon elv, a melyért küzdünk egész erő­megfeszítéssel: függetlenségünk és önrendelkezési jogunk. (Helyeslés a szélső baloldalon.) E nélkül, t. ház, elfoglalni, a mi jogos, tör­vényes, igazságos, képesek nem vagyunk. Mig önsorsunk felett rendelkezni nem tudunk, addig hiába minden gazdasági tanácskozás, hiába minden pénzintézet, hiába minden okoskodás; addig a megöröklott baj el nem múlik. Kontár szem kell ahhoz, t. ház, vagy elfogultság, vakság, u*

Next

/
Thumbnails
Contents