Képviselőházi napló, 1887. XIV. kötet • 1889. november 20–deczember 7.

Ülésnapok - 1887-292

rember 25-én, hétfőn. 1! 1 Qg 282. országos ülés nov ezt be nem látni. Hiszen csak a statisticai adatokat kell megnézni, hogy midőn mi iparczikkekért évenkint milliókkal adunk ki többet, mint a mennyit összes termesztvényeinkért kapunk és midőn tudjuk azt, hogy azokat a behozott iparezikkeket, melyeket százszoros árfelemeléssel váltunk vissza, mind a mi terményeinkből készítik és nem találkozik kormány, nem találkozik hatalmas párt, a ki tudna segíteni; akkor Magyarország nem érdemli meg azt a szerenesés helyzetet, melylyel a természet megáldotta e boldogságra teremtett nemzetet. Engedjék meg t. képviselőtársaim, ez oly tiszta, oly világos, hogy minden egyszerű polgárember látja, hogy nálunk megterem minden, a természet megáldott bennünket mindennel és mégis az a gyapjúszövet, kelme, az a bőr, melyet a lábán visel, minden legkisebb kellék, csecse-becse kívülről kell, hogy behozassék és nincs olyan kormány, a ki azzal az életerővel birna, hogy az ipart itt nálunk meg tudná teremteni. Hiszen nem titok, mindenkinek tudnia kell, hogy ránk a szerencsétlen közösügyes rendszernek az az átkos-kifolyása nehezedik, hogy minden, a mi osztrák érdek, érvényesül és minden, a mi magyar érdek, annak gátat vetnek. Szerencsétlenségünk tehát, hogy szövetséges társaink fejlettebb viszonyai — elismerem, egy magasabb hatalom által támogatva, — a mi érdekeinket háttérbe szorítják és mintegy gyarmatosaivá váltunk szövetséges társainknak. Ezt meghunyászkodással javítani nem dehet. Hanem, ha a nemzetben erős akarat támad és a mellett tud, akar és mer küzdeni, nincs az a hatalom, legyen bármily zsarnoki, mely a nemzet szilárd akaratát meggátolja. Nem nézhetjük tehát közömbösen, t. ház,hogy a lajtántúli kapzsiságnak vagyunk áldozatai. Sokat vesződtem evvel a themával és sok okos emberrel beszéltem és mégsemértem, hogy mondhatják épen gazdaemberek, hogy hozzánk az ipar nem való, mert mi termesztők vagyunk, itt a munkáskéz még most is oly kevés, hogy termesztményeinket sem birjuk a fejlődés magasabb fokára emelni. Én ezen veszedelmes tant határozottan tagadom, ez nem áll oly országról és nemzetről, melynek kebeléből évenként ezerén és ezerén vándorolnak ki; azonban a kormány, megengedem, a legjobb akarat mellett épen azon vidékeken akarja a selyem tenyésztés hálátlan eszméjét megörökíteni, a hol a kézi munkára a legnagyobb szükség volna, a hol a kormány az iparral nem törődik semmit. Egyáltalában nem fogadom tehát el azt, hogy ez ország még nem érett volna meg arra, hogy az iparos államok közé soroltassék. A ministerelnök úrtól és épen most G-ajäri t. képviselő úrtól hallottam fejtegetni, hogy mit csinálnánk mi nyers terményeinkkel, ha külön vámterületet állítanánk fel. Én megvallom, nem riadok vissza attól, mert teremtsen csak a kormány egészséges ipart és iparos osztályt, meg lesznek bizonyára a fogyasztók is és sokkal több lesz a haszon, mintha nyers terményeinket kifelé úgyszólván elbitangoljilk. Nem ábrándozom arról, hogy egyszerre magyar iparos elem fog felemelkedni, de ha megvan hozzá a jogunk ós a kormány szilárd akarattal támogatja iparunkat, majd az a cseh, vagy más nemzetiségű gyáros fogja szükségesnek látni, hogy behozza ide gyárát, munkásait, pénzét és akkor megosztja velünk pénzét és velünk együtt fogyasztja el a mi termesztményeinket; tehát sem azt fel nem foghatom, hogy Magyarország nem volna még elég érett arra, hogy önálló ipart teremtsen, sem azt, hogy az önálló vámterület felállítása által épen a termesztő ország kárt szenvedne. r Áttérek, t. ház, arra a másik tényezőre, a mely a nemzetnek életerejét kell hogy képezze, és a melyre épen a t. előadó ur és a kormány mintegy vívmányra és eredményre hivatkoznak, midőn óriási erőnkre, megfeszített roppant áldozatkészségünkre reámutat: és ez véderőnk jellemzése. Megengedem, t. ház, sőt állítom is, hogy véderőnk szervezete oly példás, katonailag oly tökéletes, hogy megmérkőzhetik Európa bármely államának véderejével, de evvel még nem ismerem el azt, hogy majd ha nem vaklövósekkel kapunk wachtparádét, hanem akkor, mikor vérre kerül a dolog, hogy akkor is megmérkőzzék Európa bármely országának véderejével, de ezt feszegetni nem akarom. Tudom azt, hogy minket magyarokat még ott a közös hadseregnél is megbecsülnek, mint katonai anyagot; de nemcsak ott, hanem elismeri rólunk egész Európa, hogy a magyar ember féligmeddig katonának született. Épen ez az, t ház, a mi minket vérig sért. Igaz, hogy elveszik tőlünk a nyers anyagot, elragadják, a hány fiatal ember csak van; de már ha a magyar fiatal embernek van annyi bátorsága, hogy csak egy kis tartalékos hadnagyocskává akar válni s ha tiszta magyar, lehetetlen, hogy még csak annyivá is váljék. Ha megvan benne az a nemes ambitio, hogy a portépé-et elnyerje, legalább is fél lábbal németté kell válnia; el kell sajátítania a németnek nyelvét, el kell sajátítania szokásait, azután idegen emberek vezérlete mellett, idegen emberek vezetése alatt küzdhet mindenért, a mi nem magyar, mert magyar érdeket ott nem ismernek. (Helyeslés szélső balfelől.) Nem láttuk-e épen a katonaság részéről, a felmagasztalt véderő részéről a legközelebbi időben ennek szomorú jeleit? Hiszen láttuk azt a roppant hosszú küzdelmet csak azért a kis „és" szócskáért, azért a kis összekapcsoló szócskáért. No hát, bár sohasem ismertük volna és góha-