Képviselőházi napló, 1887. XIII. kötet • 1889. junius 4–november 19.
Ülésnapok - 1887-285
285. országos ülés november ítí-äa, szombaton. 1889. 341 sége személye körüli niinisterium költségeinek megszavazásánál milyen álláspontot foglalok el. Sokféle lehet a felfogás a rendjel-adományozás körül; de én a magam részéről nem tartom időszerűnek, hogy egyéni felfogásomat ezen kérdés körül ma szellőztessem. Számolok tökéletesen a törvényadta közjogi helyzettel, számolok másrészt a történelmi múltnak emlékeivel, melyek engem arra tanítanak, hogy maga Sparta, Róma és Veleneze köztársaságai ismertek monarehicus államokba illő méltóságokat, kitüntetéseket és rendjeleket, ép úgy, mint a hogy ilyeneket a .mai franczia köztársaság is ismer. Mentül fontosabb ezen kérdés azok szempontjából, a kik a királyi vagy államfői méltóság dísze gyanánt szokták a rendjeleket tekinteni, annál inkább fontosnak kell lennie annak, hogy ezen rendjelek a törvény korlátai között, az alkotmánynak megfelelő módon úgy adományoztassanak, hugy azok az állam fejedelme és a nemzet között fenforgó viszonyoknak megfelelő módon történjenek. A „Budapesti Újság" révén kezembe jutott egy diploma, amely az u.n. érdemkereszt osztogatására vonatkozik és a mely figyelmemet teljes mértékben kihívta, azon igazán mondhatom sűrű tömegben jelentkező mozzanatokra, a melyeket kutatásaim során felfedeztem akkor, midőn a most adományoztatni szokott rendjelek diplomáit és szabályzatait — statútumait — elolvasnom lehetett. Nem szándékozom, t. ház. ezen dolgot hosszú eomnientárral kisérni, fsak néhány tételt állítok fel. A királyság Magyarországon olyan fundamentális közjogi tétel, melyre nézve azt mondhatnám, hogy a magyar királyság az, a mely összeforrasztó kapcsot képez a nemzetnek dicsőséges múltja között és a mely erőforrást képez a nemzet számára arra, hogy nemzetileg fejlődhessék és biztosítékot rejt magában arra. hogy a nemzet mint ilyen jövőre is fennállhasson. Sarkalatos tétele tehát a magyar közjognak az, hogy Magyarországon csak magyar királyt és magyar királyságot ismerünk. Nem tartom szükségesnek, t. ház, felolvasni a királyi eskünek és királyi hitlevélnek ide vonatkozó részeit — bár azok kezeim közt vannak — a melyek minden kétségen kivül helyezik azt, hogy Magyarországon csak királyságot ismerhetünk. Semmi kétség az iránt, t. ház, hogy a magyar közjog szerint a magyar királyt megilleti a kiváltságok és ezek között a rendjelek adományozásának joga. Gyakorolták ezen jogot I. Károly, maga Zsigmond, sőt Hollós Mátyás is. Az első kettő tudvalevőleg rendjeleket alapított. Ismerjük mint magyar rendet a sárkány-rendet, az aranysarkantyús vitézek rendjét, a mely koronázás alkalmával szokott adományoztatni. Ismerjük továbbá mint magyar rendet a Mária-Terézia által alapított Szt. -István-rendet. Sokszor halljuk, t. ház, hogy nem egyezik meg a loyalitással, ha olyan kérdéseket feszegetünk, a melyek a koronás királyra talán kellemetlenül hatnak és a melyek bizonyos oly multat szellőztetnek, a melyre az 186 7-iki kiegyezés fátyolt borított. Én azonban nem osztozom, t. ház, a loyalitás ily felfogásában, mert azt hiszem, hogy a íoyalitást, különösen a törvényhozó testületnek, nemcsak felfelé, hanem a nemzettel szemben is gyakorolni kell és gyakorolni kell mindenek felett az állam törvényeivel szemben. T. ház, azon loyalitásná! fogva, melylyel én viseltetem az alkotmányos fő iránt, a legkevesebb, a mit tőle megkövetelhetek, az, hogy első sorban a magyar király ismerje el a magyar királyt. Azonban, t. ház, ha én ezen rendjei-adományozási kérdést a t. ház előtt feltárom, oly szomorú jelenségeket kell észlelnem, melyek arról győznek meg, hogy az alkotmánynak úgynevezett visszaállítása óta lefolyt évtizedek daczára Magyarországon még nem ismerik el a magyar királyt, hanem legmélyebb fájdalomra ma is az osztrák császár az, a ki a királyi méltóság révén és királyi jogon oly rendjeleket adományoz, a melyek a mi közjogunkba ütköznek és tiszteletteljes meggyőződésem szerint törvénysértést képeznek. Szóljanak, t. ház, maguk a tények. (Halljuk! Halljuk!) Sorrendben fo«?om legalább néhány érdemrendnek statútumait fölemlíteni, hogy a t. házat álláspontom felül tájékoztassam és meggyőzzem arról, hogy véleményem helyes. Itt vannak az úgynevezett érdemkeresztekre vonatkozó statútumok kezemben, amely statútumokalapjáu magyar állampolgároknak érdemrend, illetőleg ezen érdemkeresztek adományoztatnak, mondhatnám utalványoztatnak, mert hiszen mamái folyamodni is kell értök. Ezen statútumok közül az érdemkeresztre vonatkozó statútumok első szakasza igy szól: „Zur Belohnung tréner und thätíg bewährter Anhäriglichkeií am Kaiser wird von Seiner Majestät das Verdienstkreuz in vier Classen verliehen." T. ház. Itt meg kell állapodnunk ennél a kérdésnél, mert az első és legcardinalisabb sérelmet a magam részéről abban látom, hogy mindezen érdemkeresztekre vonatkozó, de különösen az általam később felsorolandó érdemrendekre vonatkozó diplomák, statútumok egytől egyig kizárólag német nyelven adományoztatnak magyar állampolgároknak. Minden bővebb eommentár nélkül, t. ház, felolvasom erre vonatkozólag az 1868 : XLIV. t.-cz. 1. szakaszát, mely igy szól: „A nemzet politikai egységénél fogva Magyarország államnyelve a magyar lévén, az ország kormányának hivatalos nyelve a kormányzat minden ágazatában ezentúl j is a magyar."
