Képviselőházi napló, 1887. XIII. kötet • 1889. junius 4–november 19.

Ülésnapok - 1887-282

328 -$-• országos ülés norember 6-iin, szerdán. 1889. gondolom, hogy az már azután, bármi legyen a százalék, a méltányosságnak kifolyása s már csakugyan nem nagylelkűség, ha azon belterjesebb kezelés folytán ma — a múltban voltak adóemelések — az ország egy részében, az autonómiával és belszükségleteit saját magának is fedezni tartozó Horvátországban több foly be a kincstárba s több lesz azon 56°/o, hogy ők akkor azon tőlük befolyt nagyobb jövedelem előnyében is részesüljenek, mihelyt azon nagyobb jövedelemnek terhét is viselik. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Azt gondolom, hogy ez egészen tisztán és helyesen áll. (Élénk helyeslés.) Végezetül, midőn az egyezményt elfogadásra ajánlanám, még csak egyet vagyok bátor megjegyezni. (Halljuk! Halljuk!) Tudja mindenki, senki sem tagadhatja, hogy Horvátországban 1868. előtt és 1868. után is történtek oly dolgok, a melyek az összetartozandóság érzetével ellentétben állottak, de talán azt is tudja mindenki, hogy oly nagymérvű változás állt be az utolsó években, a melynek csak örülni lehet sépen azért megvallom, nem szeretném s magam részéről legalább hozzá nem járulok, hogy ép akkor, midőn ezen nemcsak Magyarországra, de tán még inkább Horvát-Szlavonországokra nézve fontos jó irányzat naprólnapra erősbül, annak haladását recriminatiókkal megakadályozzuk. (Élénk helyeslés jobbfelől) Madarász József: T. ház! Nagyon sajnálom, hogy a t. ministerelnök ur egész beszédéből csak két pontot vehettem ki. Az egyik az, hogy azok ellenéhen, a miket Molnár József t. képviselőtársam mondott, hogy t. i. mennyi teherrel járul Magyarország Horvát-Szlavonország szükségleteinek fedezéséhez, előhozta a t. ministerelnök ur, hogy hiszen az ország felső vidékeire is sokkal többel járni az ország a közigazgatási költségek fedezéséhez, mint a mennyi onnan a jövedelem. (ügy is van! jobbfelöl.) Engedjen meg a t. ministerelnök ur, bárha úgy volna, hogy Horvát-Szlavonország összes lakossága ugy tartaná magát Magyarország polgárának, mint Magyarország többi részének lakossága. Meglehet, hogy akkor én is velők tartanék; akkor nem kellene pénzügyi egyezmény, hanem szükségleteiket szivesen fedezné Magyarország. Azt is mondja a ministerelnök ur, Horvátország fejlődéséről szólván: tagadhatjuk-e, hogy Magyarország is fejlődött? Nézzük, mikép áll e dolog. Addig, mig Horvát-Szlavonország közigazgatási szükségleteire 44%-ot költött: Magyarország csak 19—20%-ot. Már most vegye a t. ministerelnök ur, hogy ezerén felül van az a község, hol a gyermekek nem képesek iskolába sem járni. Ha az a pénz, vagy csak egy része is annak, a mit oda költött Magyarország, Magyarország oktatási ezéljaira fordíttatott volna, minő benső erőben fejlődnék Magyarország. Vegyük csak a szellemi fejlődést. Azt mondja a ministerelnök ur, hogy ne recrimináljunk. De ha okokkal kell küzdenünk a t. minlster ur ellenében, csak fel kell hoznunk, hogy miként fejlődött szellemileg Horvátország. A magyar nemzeti zászlót sárba tiporták. Hová fejlődött ez ügy Magyarország törvényhozásában? A magyar nemzeti zászlónak Monoron vagy máshol a fekete-sárga zászlóval helyettesítését helyesli a képviselőház többsége. Midőn a honvédelmi minister megsérti a törvényt, ezt a törvénysértést helyesli Magyarország törvényhozásának többsége. (Igaz! Ugy van! a szélső baloldalon.) És valójában e többséggel egyenlően fejlődik a horvát-szlavón képviselők szelleme is, mert azok is abban, a mi Magyarország alkotmányának és nemzetiségének sérelme, sérelmet nem látnak. Ezek azok, miket kivehettem vagy legalább kivehetni véltein a t. ministerelnök ur beszédéből. Rátérve magára a tárgyra, kijelentem, hogy meggyőződésem azon álláspontnak ad igazat, melyet Molnár József képviselőtársam elfoglal. Azok után, miket Molnár t. képviselőtársam ugy pénzügyi, mint politikai szempontokból előadott, azokhoz nekem többet hozzátennem nem kell. hogy indokoljam szavazatomat. Én ezen pénzügyi egyezményt nem csak hogy el nera fogadom.^ de azt hazámra és nemzetemre károsnak tartom. Óhajtom, hogy a legközelebb következő évek vagy évtizedek meggyőzzék nemzetemet a felől, hogy rosszul vélekedtem; óhajtom, hogy Horvátországban fejlődjék a magyar nemzethez s a magyar állam eszméjéhez való azon barátságos indulat, a mely a horvátoknak saját érdekükben állana. Én azonban tapasztalásból másról győződtem meg s tartok tőle, hogy e pénzügyi egyezmény ismét csak Magyarország kárára lesz és ismét csak Magyarország anyagi erejét fogja igénybe venni s félek,hogy ez kétszeresen is megbosszulja magát. Megvallom, hogy magát az 1868: XXX. törvényczikket is állami területünk és nemzeti fenségünk megsértéseként tekintettem s tekintem ma is. Szégyenletesnek tartom Magyarországra azt, hogy a midőn egy anyaország, Magyarország keblére fogadja régi csatolt részeit mint társországokat, az ügyek oda fejlődnek, hogy &zen társországokban csak ma tapasztalunk valamivel jobb hangulatot az anyaország irányában. De én azt hiszem, hogy ezt a jó hangulatot csak az a számítás okozza, hogy jól tudják a horvátok, hogy Magyarország segélye nélkül önkormányzatukat fentartani képesek nem volnának, ha a magyar nemzet csak azt is követelné, a mi az 1868 : XXX. tör vény czikkben ki van mondva, hogy tudniillik adózási tehetségükhöz képest kötelesek járulni az úgynevezett közös ügyhöz. A miért felszólaltam, csak az, hogy kérjem