Képviselőházi napló, 1887. XIII. kötet • 1889. junius 4–november 19.

Ülésnapok - 1887-282

282. országos ülés november 6-án, szerdán. 1880. 321 deficitet, valamint az államadósság kamatait csak Magyarország fizeti. Azt hiszem tehát, hogy midőn Magyarországra közgazdaság, igazságügy s beiigazgatás terén úgyszólván egyszerre rászakadt a nagy reformok korszaka és szüksége és midőn Magyarország idáig jövedelmeiből évenkint csak 19°/°-ot fordíthatott beligazgatási költségeire, mig Horvát-Szlavonországok azokra 45°/«-ot fordíthattak : teljesen jogosult azon nézetem, ha a pénzügyi szempontból is mellőzendőnek találom e pénzügyi kiegyezést, mely ez aránytalanságot nem szünteti meg, sőt azt alig is enyhíti. (Helyeslés a szélső balon.) Én igen jól tudom, hogy Magyarország 1868-ban és későbben minden pénzügyi kiegyezés alkalmával is Horvát-Szlavonországoknak a közös kiadásokhoz az adóképesség arányában való hozzájárulást esetről esetre elengedte a testvéri viszony megújítására való tekintetből és első sorban garantirozta a Horvát-Szlavonországok beligazgatására szükséges összeget: de azt hiszem, hogy egyrészt 1868-ban is a testvérviszony megújítása volt ez elhatá k indoka, másrészt pedig a garantirozott összeg is a szükség mérve és foka által volt korlátolva, jelenleg azonban ez indok még politikai szempontból is nehezen hozható fel a tárgyalás alatti törvényjavaslat mellett. Ugyanis a testvéri viszony megújítása 1868-ban, sőt tán 10 évvel később is plausibilis indok lehetett a bőkezűségre: de e testvéri viszonyon való öröm hatása csak nem tart még most is 20 év múlva, főleg akkor, midőn ez idő alatt hivatalosan gyakran vegyültek az öröm közé ürömcseppek. A mi pedig a beligazgatási szükségletet illeti, 1868-ban is csak az elkerülhetetlenül szükséges összeg szavaztatott meg. De hogy a jelen 44% hányad szerint Horvátországnak jutó összeg nélkülözhetetlenül szükséges az ő beligazgatási szükségleteire azt az orságos bizottság érinti ugyan, de kijelentése nem állja meg a szigorít kritikát; már pedig pénzügyi dolgokban, kivált a hazánkra váró nagy feladatokra és pénzügyi helyzetünkre való tekintettel, a legszigorúabban kell eljárni. Meg vagyok győződve, hogy senki sem fogja tagadni — de a bizottság jelentésében is ki van emelve — hogy az a körülmény, hogy a hányad 45-ről 44% re szállíttatott le, tekintettel az elfogadott magasabb átalányösszegekre, azt fogja eredményezni, hogy Horvátországnak ezentúl több fog jutni, mint eddig. De ha csak az 1888-iki eredményt nézzük, 6,038.000 forint fog horváttestvéreinkbeligazgatási szükségletére jutni, tehát sokkal több, mint a mennyi nélkülözhetetlenül szükséges. Hisz maga a horvát bizottság* emelte ki a magyar bizottságnak adott viszonválaszában, hogy Horvátország 1888-ban a kapott 6,038.000 írtból 3 nagy tételt oly czélra fordított, mely szorosan véve nem tartozik a beligazgatásra: KÉPVH. NAPLÓ. 1887—92. XIII. KÖTET. nevezetesen út- és vizépítések fedezésére 750.000 forintot, kegyúri kiadásokra, tehát legnagyobb részt lelkészek fizetésére 297.000 frt, összesen tehát 1,240.000 forintot. Ámde midőn Magyarország 1868-ban is csak a beligazgatásra elkerülhetién összeget garantirozta : semmi oKúnk oly hányadot elfogadni, mely a szükség mérvét meghaladja, kivált akkor, a mikor Magyarország ép azért, mert mindenkire gondolt, csak magára nem, oly kevés haladást mutathat fel, hogy maga a kormány is, mely pedig nálunk mindig optimista szokott lenni, a nagy reformokat, mint nemzeti életkérdést vette fel programmjába. Végtére is, t. ház, semmi politikai okot nem látok arra, hogy ne ragaszkodjunk szilárdul azon törvényes és igazságos állásponthoz, hogy Horvátország a közös kiadások fedezéséhez a törvényesen stipulált arányt ha nem is teljesen elérő, de legalább megközelítő mértékben járuljon. Sőt ellenkezőleg igen különös politikai indokok épen nézetem helyessége mellett szólanak. A horvát nemzet költői lelkű, nagy tehetségű, erős akaratú, de álmodozó nép. Hisz egyik jelenleg is activ államférfia mondja : Horvátország függetlensége csak álom, de azt minden horvát ember álmodja. Nem habozom bevallani, hogy ez álmadozások nagyon zavarják a testvéri viszony bensőségét. Magam is nagy súlyt fektetek a testvéri viszonyra, de e viszony 20 év alatti fejlődésével egy magyar hazafi sem lehet megelégedve, (Helyeslés a szélső halon.) Igaz ugyan, hogy az utóbbi években, különösen a jelenlegi bán kormányzása alatt, nevezetesen a jelenlegi pénzügyi kiegyezés alkalmával hangoztattak az országgyűlésen egyes hangok, melyek az 1868: XXX. t.-czikkhez való ragaszkodást, sőt ennek szükségességét hangsúlyozták de valamennyi szónok és különösen az élet egészen máskép értelmezi és fogja fel az 1868-diki kiegyezést, mint az valójában és lényegében van. A horvát képviselők és pedig ugy a többség, mint az ellenzék tagjai, sohasem tudnak megbarátkozni azon gondolattal, hogy Horvátország nem önálló ország, nem önálló királyság. Szerintök Horvátország mint ilyen kötötte meg a magyar királysággal az egyezkedést. Hogy mennyire képezi a horvátoknak politikai életszükségletét, tartogatni, fejleszteni azt az eszmét, hogy Horvátország egy önálló, Magyarországtól külön álló ország és királyság, kitűnik abból, hogy egyetlen enuntiatiójukból sem marad ki ezen eszme. Az egyik jobban eltakarva, a másik élesebben kidomborítva, de mindegyik valamely formában kifejezést adott e politikai gondolatának. Elé keli venni a horvát országos bizottságnak a magyar országos bizottság viszonválaszára adott észrevételeit, pedig kétségtelen, hogy e^ bizottság az 1868: XXX. t.-czikk alapján áll. És mit találunk benne? Azt, hogy midőn Horvát-Szlavonországnak 41