Képviselőházi napló, 1887. XII. kötet • 1889. május 16–junius 3.
Ülésnapok - 1887-253
242 25S. országos ülés május 2(í-án, vasárnap. 1889. a katonára szükségünk nem lehet, legfeljebb azért kell, hogy fenevadakkal szemben megvédjen és közbáTörságunk őre legyen. (Élénk derültség.) Nem arra való a katona, hogy egyik a másikat agyonlőjje. Ilyen helyzet és körülmények közt én megvallom, t. ház, hogy véghetetlenül fájdalmasan veszem tudomásul, hogy a t. közoktatásügyi minister ur ily csekély összeget kér a népnevelés ügyeinek fokozására, a tanitók sorsának javítására, azok özvegyeinek és árváinak a megélhetésére. Ez oly csekély összeg, a mely kérem Budapest fővárosnak a népoktatásra fordított összege mellett véghetetlenül szomorú képet ad az állami életről. Nekünk nem ily csekély összegekkel kell jelentkeznünk az európai müveit népek mellett, mert kérem igy lehetetlenség, hogy a megkezdett munkát befejezhessük. Ennek előre bocsátása után, mélyen t. ház, én nem annyira az érdemben, mint inkább egyes tételek felvételével kívánok ezen ügygyei foglalkozni, mert azt hiszem, hogy mutatok fel képeket, a melyek nagyon ferdék. A t. közoktatásügyi minister ur s az erélye miatt általam tisztelt államtitkár ur elkövet mindent, hogy ezek a ferdeségek kiküszöböltessenek és végre valahára a népnevelés terén ilyen dolgokkal ne találkozzunk. De hogy ezt, t. képviselőház, teljesen megértessem, szükséges, hogy példákkal is illustráljama dolgot. (Halljuk!) T. képviselőház! Itt nem messze, Budapesttől 2 órányi távolságban, ott, a hová el látszik innét Budapestről éjjel a gázvilágosság, van egy község, (Halljuk! Halljuk) a mely községben az I. osztályú fitanítónak 14 forint évi fizetése van. Én, mint azon községnek lakosa, iskolaszéki tag, mindent elkövettem, hogy ez a 14 frt felemeltessék 100 frtra, de, kérem alásan, minden törekvésemben megbuktam, hajótörést szenvedtem; igaz, hogy ez a 14 frt a tanítónak, mint kántornak adatik, (Halljuk! Halljuk!) a kántor hivatása pedig egy egészen más hivatás : külön volna díjazandó, de neki, mint tanítónak, a kánTörság mellett 14 frtnyi jövedelme van. Egy öreg ember lakott ott, mélyen t. minister ur, becsületes ember volt és ápolta a magyar nemzetiséget és mindent elkövetett, hogy iskolájában a magyar szó, ha nem is nyilvánosan, de titokban oktattassék az absolut világban is. Beőthy Ákos: Ki volt az ? Csatár Zsigmond: Maurernek hívták. Negyven évig szolgált a községben. A mig az öreg pap meg nem halt, a mester mindenki által szeretve, tisztelve volt. Azután az öreg pap helyett, a ki elhalt, jött egy fiatal s akkor a mesternek el kellett menni a községből egy krajczár nélkül. Negyven éves szolgálatának jubileuma lett a koldusbot. Ha egy fia magához nem veszi, annak az embernek ma koldulni kellene. Egy másik eset az, hogy történt egy tanítói választás, a község egyhangúlag választotta meg. Azonban időközben a tanító beteg lett, a tanítással nem foglalkozhatott, mert beteg ember munkára képtelen. Segédet akart fogadni, hogy kötelességét teljesíthesse, de időközben a pap megharagudván reá, nem engedte ezt meg. Lejővén Váczról Schuster püspök visitálni, az iskolát rendben nem találhatta s a helyett, hogy kivette volna tárczáját s azt mondta volna: „Te beteg tanító, itt van egy százas, menj fürdőbe, gyógyítsd magad, adok egy félesztendei határidőt", e helyett kérlelhetetlen szigorral elcsapta azt a beteg embert. Ez tény, ezért szavatolok. Eljöttek deputatióba az erélyeért nagyon tisztelt államtitkár úrhoz, kérni, hogy valamikép annak a szegény beteg embernek és családjának csak egy kis időre is az egyház házában menhelyet biztosítsanak. De a váczi püspök aranykeresztjének fénye hatott, a tanítót pedig zsandárokkal dobatták ki a házból és ha egy szegény asszony nincs a községben, a ki megszánja őket, a dermesztő hidegnek lettek volna kitéve. Ismétlem, abban a községben, a hol számosan vagyunk intelligens emberek (Derültség a jobboldalon) és mindezen dolgoknak fájdalommal vagyunk tanúi, mert nem lehet beleszólásunk az egyházi dolgokba, mert nem engedi a t. minister ur, mert önkormányzatunk alapfeltételét fiókjában tartja. Mikor én a múltban egy község jegyzője voltam és láttam, hogy az iskola el van hanyagolva, a lelkész vett egy másod-tanítót, de fizetéséről nem volt, a ki gondoskodjék; eljött a tanító a községbe és nem adtak neki fizetést egy krajczárfc sem; erre elővettem a magam megtakarított filléreit és kifizettem a tanítót. (Derültség a jobboldalon) Igen is, Molnár ur, ez nem nevetni való, mert mindenki bankót nem égethet. (Derültség.) Összedoboltattam a községet s azt mondtam: „Atyámfiai, az egyik nagy földbirtokos református, a katholikus tanítónak az fizetést nem adhat, nem kötelezhető reá; ha pedig magunkraveszszük a tanító fizetését, egy óriási súlyos teher fog ránk nehezedni. Nézzétek, mindegy, akár református, akár katholikus, akár zsidó ismerje a betűt, az csak betű marad. Állítsuk fel a községi iskolát s akkor rendesen fog kiszolgáltatni a tanító fizetése, mert felveszszük a községi költségvetésbe, beszedjük és minden hónapban kiadjuk a fizetést." Hatott a jó szó s az én községem azt mondta, hogy legyen meg az ur akarata. (Derültség.) A községi iskola felállíttatott s ott a népnevelés előre is haladt. De miután láttam, hogy a becsületes tanító 300 forintból meg nem él, mert az képtelenség, hogy egy ember, a kinek 44 tantárgyból kell magát képesittefcni, (Derültség) igenis 44 tantárgyból, mert a ki becsülettel bevégezte a
