Képviselőházi napló, 1887. XI. kötet • 1889. április 6–május 15.

Ülésnapok - 1887-223

M'i. országos ülés április 10-éu, szerdán.. 1889. á& mint sáfárokról és üzérekrőí beszélni. S ezt tették ott egy páran, a hazafiság révén. A midőn én itt ez oldalon ülök a parlamentben Miletics volt kerületében és ellene megválasztva, mig ott önök közt Mocsáry képviselő ur ül, (Zajos éljenzés a szélső baloldalon) szónokol és kezet szorítanak vele; a ki a magyar alkotmányt megtagadó Doda Traján helyett felküldve van itt e házban. Mi a különbség kettőnk között. (Mozgás a szélső baloldalon) Eötvös Károly: Hol az elnök? (Nagy zaj és felkiáltások a bal- és szélső baloldalon: Bendre! Bendre 1) Elnök: Kénytelen leszek Rohonczy képviselő úrtól megvonni a szót, ha még tovább is oly dolgokat hoz fel, melyek ide nem tartoznak. (Élénk helyeslés a bal- és szel ő baloldalon.) Rohonczy Gedeon: Az, hogy én a hadseregnél a magyar nyelvet nem kívántam törvénybe iktatni, csakis a nemzetiségek miatt — s Mocsáry képviselő ur törvénybe kívánja iktatni azt, a nemzetiségiek daczára. Mocsáry beszédje fonalát eleinte nehéz volt megérteni, de kilyukadt az a végén — nem régen volt — megérthették és megjegyezhették. Sőt Babylon tornyát is láthatták szemeik hadseregünkben felemelkedni. Ha e magyar hazában mind a 16 millió magyar nemzetiségű volna, akkor igen, én volnék az első, ki azt mondanám: honáruló, ki e szakaszt igy a magyar parlament elé merte terjeszteni. De Tisza s e párt hajójának ereje és gépe az ész — kormány a hazafiság. (Zaj.) Mig az önök csónakjának is a kormányrúdját hazafi kéz fogja — de az erő, a legénységnek egy része, a gyenge viharban is, elveszte fejét, fellázadt, erőszakos kalóznak állt. (Nagy zaj a bal- és szélső baloldalon.) S csoda-e az, hogy e jogtalan, bennünket e párton becsületünkben és hazafiságunknak itt e parlamentben durván sértő kifejezések után az ifjúság, mely mint gyenge nádszál hajlik a viharban — ezt látva, elveszti fejét, önuralmát — s a végén minden botrányra is készek voltak. (Zaj a szélső baloldalon ) De szó nélkül nem Nagyhatok egy tényt. — Nem különös jelenség-e az, hogy a tüntető ifjúság vezérlői, holmi Weiszfeldek, Polacsek, Pollák és Fischer Jákob? Nem akar ez czélzás lenni a faj- vagy valláskülönbségre, mi e hazában mindnyájan magyarok vagyunk. De igenis, ugyanazon ifjak jelszavával élek és én vágom az arczukba, hogy nem elég csak megszületni. Azon ambitiót, hogy e hazában politikai téren irányadók lehessünk, azt minden egyes polgára e hazának elérheti, de csak akkor, ha beigazolták azt, hogy arra hivatottak és érdemesek. Tizenegy éve vagyok tagja a magyar törvényhozó testületnek — multamban nines folt — de mert, sajnos, nem tanultam, azért nem is éreztem hivatást vezérszereplésre s azon pártnak, melyhez tartozám, mindenkor közkatonájaként tekintem magam. S kérdem, vájjon miből merítettek báTörságot azon sastollas Salak és Jákók — midőn még csak nem is végezték be tanulmányaikat, feltolni magukat, nemzetünk s főleg annak ifjúságának vezérévé akkor, a midőn hazánk igazi őseinek ivadékai, e szégyenteljes, nemzetünket megalázó utczai tüntetésektől távol tartották magukat? Ezeket látva, t. ház, bátran merem mondani, hogy eme jelenség legfényesebb bizonyítéka annak, hogy azon erős küzdelem, mely harmadfél hóig folyt e házban s mely végezetül e ház folyosóján egy lövést provocált, „oly irányba tereltetve, mint a minőbe jutott", nem volt jogos, nem volt méltányos és legkevésbé hazafias. Engedelmet kérek, ne tessék félreérteni, nem szól ez a t. ellenzék két pártjának, de igenis szól azon pártok, hazafisági kérdésben korlátokat nem ismerő egyes tagjainak. S ha azt merte mondani Polónyi képviselő ur a szavazásnál, hogy „árulásra nem", a mely szónak világos értelme és czélzata az, hogy mi, kik e szakaszt védtük vagy megszavaztuk, „honárulók" volnánk, akkor h:i ezt mondani merészlé, vagy most belátva s megbánva bűnét, bocsánatot fog kérni itt e nemzet előtt, vagy ő egy őrült, vagy ha nem, „Az áruló te vagy". (Nagy zaj a szélső baloldalmi.) Uraim, nem azért emeltem fel a leplet, hogy újból az elkeseredés vagy gyűlölet lángját éhreszszem fel. De felszólalt bennem a sértett férfi-önérzet s a tiszta hazafiság szózata. (Zaj a szélső baloldalon.) T. ház! Hazánk legelső államférfia, gróf Andrássy Gyula, most április 5-én a főrendiház bizottságában nyilatkozott a 67-iki kiegyezésről. E nagy hazánkfia nem pengeté szive húrjait, a nemzet szine előtt legyőzte azt. Mert államférfi, a ki tudja jól, hogy ma már nem szivek dobbanásai mentenek hazát, ma az ész uralma győz. Én azonban mondhatom szivem sugallatát: hogy én a függetlenségi pártot, melynek Irányi, Ugron és Helfy vezérlő csillagai, mindig és mindenkor egy kicsinyből folyton nagyobbá fejlődő, már-már serdülni kezdő csinos leánygyermekhez hasonlítani, a ki felé epedve tekint az egész nemzet, mert őt (Mozgás) az 1848-ikiszahadságharczból visszamaradt hazánk egyetlen gyermekének tartom. És titkos óhajom és vágyam volt és most is az, hogy a gyermek jóvá, széppé és nemessé fejlődjék. Hogy majdan, ha a gyermekből mégis kiválhat a büszke nő, az hazánk méltó anyjává válhasson. De szerintem a nő és főleg egy gyermekleány lehet daczos, lehet kaczér, sőt ledér ; szerel-