Képviselőházi napló, 1887. XI. kötet • 1889. április 6–május 15.

Ülésnapok - 1887-223

30 223. ersaágés ülés április 10-én, szerdán. 1889. gerészek ezen hajókra, mint hazájukhoz legközelebb levőkre fognak özönleni. E valóban humanitárius törvényjavaslat elfogadásánál szabadjon a t. kormánytól kérdezni, vájjon nem látja-e elérkezettnek az időt, hogy más államokkal, különösen pedig az amerikai egyesült államokkal, Franeziaországgal, Uraguay s az argentini köztársasággal, mint a mely országok hajóin nagy számban szolgálnak magyar tengerészek, szintén köttessék ily szerződés s az Angliával kötött hasonirányú szerződés pedig oda módosittassék, hogy a segélyezési kényszer magára Angliára is kiterjesztessék. A szerződés egyes pontjaira nézve volnának ugyan némi aggályaim, de ezeket elhallgatom s csak egyet említek fel. A szerződés értelmében, az Ínséges tengerész segélyre nem számíthat, ha a hajót önhibájából támadt betegség vagy sérülés miatt kénytelen elNagyni. Ha figyelembe veszszük azt, hogy a matróz a külföldi hatóságok és saját consulai részéről is mily csekély erkölcsi támogatásban részesül, ha figyelembe veszszük, hogy az Ínséges tengerész gyakran oly kikötőben jut ily helyzetbe, hol nincs is saját nemzetebeli consulatus s annak az idegen hajónak kapitánya, kinél szolgált, hogy költséget kíméljen, vagy az az olasz consul, kinek elbírálása alá az eset tartozni fog, szintén consulatusi budgetje érdekében keresve-keresi, hogy a tengerész betegségét vagy sérülését önhibájából eredetinek declarálhassa, akkor be kell ismernünk, hogy ez az „önhibájából támadt" kitétel, nagyon is elasticus s bátor vagyok felkérni a t. kormányt, hogy adandó alkalommal, ha tán e szerződés módosíttatnék, az önhibájából és nem önhibájából eredő betegségeket és sérüléseket, a humanismug érdekében, praecisirozza. (Élénk helyeslés a hal- és szélső baloldalon.) Ezen szerződés szerint tehát gondoskodva lenne azon magyar tengerészekről, kik olasz és spanyol hajókon szolgálva, jutnak ily Ínséges helyzetbe ; de kérdem, minő védelemben részesülnek azon magyar tengerészek, kik magyar hajókon szolgálva, jutnak ily helyzetbe. Szomorúan kell bevallanom, hogy ezekkel szemben a magyar kormány valósággal barbár eljárást követ s nemcsak maga nem gondol arra, hogy segítségükre legyen, de még ösztönt sem ad arra, hogy az idegen hatóságok vagy egyesek a magyar tengerészeket oly gyámolításban részesítsék, mint a más nemzetbélieket. Kétségbeejtő azon magyar tengerészek helyzete, kik valamely idegen kikötőben betegednek meg. S ebben a sorsban részesülnek a hajótöröttek, ugy, hogy a mi matrózunk jobban irtózik a megmenekülés után reá váró szenvedésektől, mint magától a hajótörés borzalmaitól. Vannak ugyan erre nézve intézkedések, de ezek vagy hiányosak, vagy nem respectáltatnak s a beteg vagy hajótörött tengerész külföldön, még saját consula részéről sem számíthat segélyre, támogatásra. Eseíeket tudok, midőn az összetört hajónak megmentett személyzete, félmeztelenül koldulta végig az idegen kikötő utczáit. A t. ház engedelméből ezek közül egyet bemutatok, melynek közvetlen tanuja voltam (Halljuk! Halljuk!) Évekkel előbb, egy hajótörésből, a „Nyanza" angol gőzös mentett meg s szállított bennünket Gibraltárba, hol osztrák-magyar consulatus is van. Azon napokat, melyeken az illetékes hatóság számára köteleseégszerűleg, a hajótörésnek naplószerű leírásával fáradoztam, a szó legszigorúbb értelmében, koplalva töltöttem s azután is mezítláb, hajadon fővel egy szál kabát nélkül álltam ott s a mi cousulunk kegyelméből úgy is maradok, ha a jó spanyolok meg nem segítnek egy ócska kabáttal s rongyos czipővel. Pedig én nem is közönséges matróz, hanem hadnagyi szolgálatot tevő cadet voltam s ha a consul az állam pénzéből egy meleg kabátot ad rám, annak megtérítése legalább is biztos volt. De evvel nem volt vége mindennek. A rendeletekhez képest, egy angol kőszénszállító hajón szállítottak Triesztbe. Én láttam már a rabszolgaszállító hajókat, láttam azon gályákat, melyeken China börtön-töltelékeit szállítják rabszolgákul a spanyol gyarmatokra, de mondhatom, hogy ezeknek berendezése valóságos főúri sálon volt azon helyiséghez képest, mely reánk az angol hajón várt. Egy szűk üres fülkébe szállásoltak el mind a tizenkettőnket, hol egy csomó kötél nem volt, mire fejünket hajtottuk volna, hanem táplálékunk csont és burgonya-lisztből készített penészes kétszersült, nyughelyünk a puszta padozat volt. így tettük meg tél idején, január hónapban az utat Gibraltártól Triesztig, hol aztán mehettünk, a merre láttunk. S ez az eset nem sporadicus, ez a sors vár minden hajótöröttre, ha az magyar alattvaló. Azt mondottam: a magyar kormány ösztönt sem ad arra, hogy alattvalóit ily esetben a külföldi hatóságok oly támogatásban részesítsék, mint más nemzetbelieket. Ha egy angol alattvaló önhibáján kívül ily szomorú helyzetbe jön, különösen a hajótörött s az idegen állambeliek azt segélyezik, Anglia az illetőket kárpótolja. Ha egy idegen egy angol alattvaló életét megmenti, Anglia hálás lesz s ha mást nem, egy kis rendjelet küld a megmentőnek. S a mit tesz Anglia, azt teszik más államok is. Ezer eset volt rá. De Magyarország az ilyesmire nem is hederít. Például a mi esetünknél, e század legnagyobb viharában, az atlanti Óceánon, néhány angol, életét koczkára téve, ember fölötti erőt fejtve ki, megmenti 13