Képviselőházi napló, 1887. XI. kötet • 1889. április 6–május 15.
Ülésnapok - 1887-239
294 28Í+. országos ülés májns 10-én, pénteken. 188Í). sem tartottam túlságos jelentőségűnek. A színházak kérdése speciális dolog elannyira, hogy ha bármelyik szolgálati ágazat a fővezetésen túl is beavatkoznék a színházak vezetésébe, én azt a legegész3égtelenebb dolognak tartanám. (Ugyvan!) Ezek speciális gondozást igénylő dolgok, me Ivekre nézve az egész kormány felelős azért, hogy az ügyek élére oly ember állíttassák, kinek ízlése, műveltsége, egész gondolkozásmódja megfeleljen az ez intézetek iránt ápolt igényeknek. (Helyeslés.) Hogy ezzel szemben melyik ministerium vezeti a főfelügyeletet, közönbös, vagy legalább is másodrendű dolog. Szerintem a ministerium a helyes utat választotta meg. Én legalább azt tapasztaltam, hogy az utolsó években a takarékosság és a mellett a színházak igazi érdekei mind a nemzeti, mind az opera-szinháznál kellőleg szemmel tartatnak; ugy, hogy ha a fejlődési processust a legfelsőbb vezetésben való változtatások újból meg nem akaszthatják, méltán várhatjuk a dolgok lényeges javulását. De más okból sem szeretném a proponált változtatást. A színház bevételeinek dolga kiszámíthatatlan dolog, mely a közönség hangulatától függ. Nagyon könnyű dolog, hogy rósz esztendőben 100—200 ezerforintos túlkiadásuk van, melyet nem az illetők buzgalmának vagy szakértelmének hiánya, hanem tisztán a mellékes körülmények idéznek ebi. Semmi okot sem látok arra, hogy nálunk, a hol a közönség a culturális téren való túlkiadások iránt oly nagyon érzékeny s mindjárt rossz néven veszik a túlkiadásokat — csak arra emlékeztetek, hogy felemlegették annak idején a népiskolai túlkiadásokat — minek szaporítsuk a cultusministeri tárczát esetleg még ezen czímen létesülhető újabb túlkiadásokkal is. (Helyeslés.) Mert ily túlkiadások e czímeknél kikerülhetlenek : még az a színházi intendáns és színházi igazgató nem született, ki másfél esztendővel előbb megfogjatudni mondani a város színházlátogatásainak biztos alapját Vadnay Károly t. barátom ezekre a túrkiadásokra igen szigorú; kifogásolta a most elért eredményeket is, de én csak arra hivatkozom, hogy például ki tudhatta, mikor a belügyminister a múlt év derekán előkészítette az előirányzatot, azt, hogy Budapesten 1889. január végén, februárban, márcziusban a társadalmi élet egy egészen váratlanul beállott szerencsétlenség folytán a színházak látogatását meg fogja bénítani, (Igaz! Ugy van a jobboldalon) úgy, hogy magában az előadások számában az opera 10—15-öt veszített, a mi e-gy hónapi budget-et vagyis jelentékeny összeget képvisel és igy a túlkiadások egész könnyen állhatnak elő. Visszatérve a dolog érdemére, ismétlem. hogy jobban szeretném a dolgot ugy Nagyni, a a mint van, annál is inkább, mert a mostani vezetésben egész helyes kányzatot látok és a mostani vezetés iránt teljes bizalommal viseltetem. Ezeket at. ház becses engedelmével elmondva, legyen szabad nyilatkoznom arra nézve, a mi felszólalásomnak voltaképeni tárgyát képezi. Ezen tételnek, illetőleg czímnek egy rovatában a nemzeti színház nyugdíjintézetének segélyezésére 8000 forintnyi összeg van felvéve. Én bátor vagyok a t. kormányhoz egy kérdést intézni, illetőleg egy figyelmeztetést hangoztatni. (Halljuk! Halljuk!) A budapesti nemzeti színház nyugdíjintézete egész sajátos helyzetben van. Színészeink, kik meglehetős nagy fizetést élveznek, a nyugdíjazás tekintetében egészen magukra vannak utalva, a nyugdíjintézet az ötvenes évek közepén alakult, még pedig teljesen az önsegélyezés alapján. Valamelyes tőke gyűjtetett közadakozásból, de az meglehetős csekély volt, a többi a színészek utján történő befizetések alapján tőkésittetett. Ezen befizetés éveken keresztül két perezent volt, az utóbbi időben felemeltetett a fizetés négy perczentjére, tehát maximumára anuak, a mi egyáltalában ily czélokra az egyesektől igénybe vehető. A dolog természete azonban mégis csak azt hozza magával, hogy ezen összeg nem elegendő, pedig igen természetes okoknál fogva. Mikor 1854—55-ben —nem emlékezem biztosan az időre — ez intézet megalakult, megalakulásának az oka az volt, hogy a színház egynehány tagját, ki már a 30-as években szolgálta a magyar culturát és elaggott, nyugdíjazni kellett. Az első dolog volt tehát, hogy ezen gyenge intézet oly időben, mikor anyagi eszközökkel erre nem rendelkezett, megterheltetett a nyugdíjak egész hosszú sorozatával. Ettől fogva ezen nyugdíjak egyre szaporodtak, a dolog természete szerint ezen intézet meghozta ezeket a terheket, még pedig azért, mert a befizetések jelentékeny mérvben emelkedtek, mert a százalékos hozzájárulás mindig fokozódott s ennél fogva jövedelmei mindig nagyobbak lettek. De mi történt 1885-ben, illetőleg 1884 végén, midőn a nemzeti színháztól elvitték az operát, a mi szükségszerű következése volt az operaház felépítésének ? Akkor az operaház eddigi személyzete nyugdíj tekintetében külön választatott a nemzeti színház szeméh 7 zetétől, csupán azok maradtak a nemzeti színház nyugdíjintézete kötelékében, a kik már a nemzeti színháznál szolgálták az operát. Mi következik ebből? Az, hogymig az operánál felszaporodott fizetések után a perczentekét a nemzeti színház nyugdíjintézete nem élvezi, az ottani nyugdíjak most bekövetkezett része az ő vállára szakad, (ügy van!) mert önként érthető, hogy T nem azokat nyugdíjazták az operánál, kik újonnan kerültek oda, hanem azokat, kik régebben a nemzeti színház tagjai voltak: ebből tehát világos, hogy az intézet kénytelen oly nyugdíjak terhét viselni, melynek előnyeit már nem
