Képviselőházi napló, 1887. XI. kötet • 1889. április 6–május 15.

Ülésnapok - 1887-235

235. országos ülés mi csak alárendeltjei, csak gyarmatosai vagyunk szövetségestársainknak? Önrendelkezési jogunkat feladtuk s az események által Nagyjuk magunkat sodortatni, fizeti a nemzet a megteremtett nagy hivatalos apparátust azért, hogy általa kimeritíessék, de egy önrendelkezési joggal biró nemzetet megillető támogatásban nem részesülünk sehol. (Ugy van! a szélső baloldalon.) Hanyatlásunk, sőt kimerülésünk oka tehát az, hogy önsorsunk és érdekeink felett eredménynyeí nem vagyunk képesek intézkedni s hazánk félrevezetett többsége feladta a minden élő nemzetet megillető független önrendelkezési jogunkat s ha elmosódni nem akarunk, gyökeres rendszerváltoztatás mellett csak ugy vergődhetünk új életre, ha a nemzet többsége tévedéséből felocsúdva, ezen pártnak, a függetlenségi és 48-as pártnak elveit fogadva el, annak zászlója körül csoportosulva, megszerzi a nemzet természetes, törvényes és igazságos jogait. (Helyeslés a szélső baloldalon.) De hát nézzük, t. ház, igazam van-e? Nincs szándékom állításom bebizonyítására a mulasztások és tévedések kifogyhatatlan hosszú sorozatába bocsátkozni, csak létező szomorú helyzetünk némelyikére mutatok reá. S ha most, midőn Európa mintegy a puskaporos akna felett érzi magát; midőn kivétel nélkül Európa minden nemzete lázas erőlködéssel fegyverkezik azon jelszó alatt, hogy a békét megmentsük minden áron, vájjon ha komolyan számolunk a magunk helyzetével, ki meri azt állítani, hogy reánk ez a fegyveres béke, melyért egész Európa erőlködik, áldást hoz? S ha a kettő közül kell választanunk, vagy az előbb-utóbb bekövetkező rettentő végleszámolás, vagy az okvetlen megsemmisítő fegyveres béke között, helyzetünk oda kényszerít bennünket — habár kezdeményezők nem lehetünk is — hogy mint megmentő eseményt várjuk a minél előbb bekövetkező mérkőzést s a döntő ütközetet, mert habár az pusztító vérnyomokat Nagyva maga után, óriási áldozatot fog is tőlünk követelni, de természetes és törvényes jogainkat ez áron szerezhetjük csak meg. Ellenben egy hosszan tartó fegyveres béke terhei mellett kimerülve, menthetetlenül elmállunk. Nem ugy vagyunk mi, mint Európa más — bár gyakran sokkal jelentéktelenebb — de független nemzetei, kiknek, ha a rendkívüli hadi felszerelés egyik zsebét kiüríti, de miután ép a rendkívüli nagy áldozattal járó kiadások jövedelmező részében osztoznak s adózó polgáraik iparukkal, munkájukkal a felszereléshez hozzájárulnak, másfelől a másik zsebjük abból megtelik s megmarad az adózó képesség, sőt sokan még hozzájárulásuk által jólétre is vergődnek s a színleges teher visszafolyik az adózó polgárok zsebeibe. Nem igy van nálunk; mi vagyunk a müveit világ legmostohább gyermekei, (Ugy van! a szélső halon) az általunk 183 fizetett milliomok szövetséges társaink, az osztrákok zsebébe vándorolnak, (Ugy van! a szélső baloldalon) ott készülnek a fegyverek, lőszerek, ruházat, oda megy ki szorgalmunk eredménye s nálunk marad a nyomorúság. Na meg azon vigasztaló öntudat, hogy ha majd bekövetkezik a döntő pillanat, nemcsak a magunk és királyunk érdekeit kell és fogjuk, ha lehet, megvédeni, de túlfeszített anyagi áldozatunk mellett az osztrák érdekeknek még véráldozatai is lehetünk. (Tetszés a szélső baloldalon.) S midőn szövetségeseink helyzetét tekintve, aránytalanul terhesebb anyagi áldozatkészségünk mellett védelmi szempontból senki a magyarnemzet súlyát, sőt fölényét kétségbe nem vonhatja, midőn a történelem véderő szempontjába! mellettünk tanúskodik s harczképességünket igazolja, vájjon hogyan méltányolják a közös hadseregnél ezt a természet által megadott képességünket ? Erre válaszolólag legyen szabad reá mutatnom első sorban a most legközelebb Bécsből reánk parancsolt védelmi törvényeinkre, mely szerint gyermekeink saját anyanyelvünkön még a tiszti vizsgát sem tehetik le. De a kinek ez nem elég, nézze át a közös hadsereg tiszti lajstromát s abból levonhatja magának az okulást, hogy ott a magyart mire becsülik s meggyőződhetik arról, hogy a nagyobb befolyással és jövedelemmel járó magasabb tiszti állások betöltésénél annak, a ki magyarnak született s magyar akar maradni, helye nincs. S itt is alárendelt helyzetünkben ismét csak mint szükséges anyag merittetünk ki. De térjünk által egy másik térre, mely ugy pénz, mint közgazdasági viszonyaink nyomorúságát leghívebben tükrözi vissza. Utalok a hivatalosan kimutatott áruforgalmi statistikai viszonyainkra ; ott azt tapasztaljuk, hogy midőn összes külföldre szállított nyers terményeinkért évenként 4 — 500 millió frtot kapunk, más oldalról annak ellenében behozott iparczikkek és szükségleteinkért minden évben 40 — 50 millióval többet adunk ki, pedig a behozott tárgyak nagy része olyan, mely az általunk termelt nyersterményből készült s mi azokat ide visszavásárolván, százszoros értékemeléssel fizetjük meg, S bár a természetes józan felfogás, az önfentartási ösztön azt parancsolná, hogy az iparczikkeket nagy részben magunk készítsük el, gyárakat alakítsunk, de mert kormányunk ezek létesítésére tehetetlen, iparunkat emelni, támogatni nem képes, a külön vámterületre jogunkat feladtuk, pénzünk, vérünk skülügyi képviseltetésünk felett nem rendelkezünk s ez által a külföldnek, de leginkább szövetséges társainknak adózó gyarmatosaivá lettünk. Ki az, ki e szerencsétlen helyzetet egészségesnek' s fentarthatónak merné józan számítással állítani? A számtan az egyedüli tudomány, melyet Tisza Kálmán sem képes magas pénzügyi rendező tehetségével :hus G-An, hétfőn. 1889.