Képviselőházi napló, 1887. XI. kötet • 1889. április 6–május 15.

Ülésnapok - 1887-234

150 284, országos ülés májas 4-én, szombaton. 1889. hogy kérelmemet teljesíti és személyesen győződik meg, de ugy, hogy azt ne igen tudják előre. Tessék elhinni, hogy lehetetlen továbbra is igy haladni. Én is gazda-ember vagyok. Az eke szarvától küldtek engem ide, nincs mit sem szépítenem, sem ócsárolnom, de tessék elhinni, ez keserves állapot. Zokon veszi, hogy van az országnak ma egy jelentékeny s mondhatni általános pártja, mely a 48-as törvényeket kívánja; de tessék csak tekintetbe venni a kereskedelmi ügyet. Egy gazda minálunk magában az országban alig tudja gabonáját értékesíteni, mert az oly potya-pénzen kel, hogy ez már megdöbbentő. De már most miért van ez igy? Poroszország bennünket megvámolt annyira, hogy, ha mi búzánkat 6 írtért adjuk el, a porosz határon megvámoltatik alterum tantummal. Ok megvédik az ő földmívelő osztályuk érdekeit, mert ott 12 frt az ara, daczára annak, hogy ők ipari ország és megvédik épen alterum tantummal 6 forint ellenében, ellenem, vagy szomszédom ellen. Hol van ennek az ellensúlya 1 Hogyha nekünk lehetséges volna, viszont az ő árúikat megvámolni, tessék elhinni, hogy vagy volna szabad kereskedés és megszűnnének az összes vámok és egészen máskép állana Magyarország, vagy pedig fizetnek vámot, a mely legalább is a nagy adótehértől szabadítaná meg a magyar földmívelok és iparosok vállait. De ma az osztrák birodalomban senki sem fizet vámot s azon ürügy alatt, hogy közösügy, osztozkodnak a jövedelmen. Ok eladják az ő produetmnaikat, az ő iparczikkeiket vámmentesen, holott Magyarországon senki sem mondja meg, hogy hiszen az nem Poroszországszámára, ez Bécsnek és melléktartományainak számára, nem ad többet 6 írtnál, csak ugy, mint annak, ki Poroszországba viszi. 0 tehát olcsón élődik miden kárpótlás nélkül. Ez a közösügyeknek felfogásom szerint a leghátrányosabb része. De tovább megyek, t. ház. Mindig azt méltóztatnak mondani, alig van szónok, a ki ezt nem teszi, sőt maguk az igen t. minister urak is, hogy igy van ez külföldön, igy van Belgiumban, itt meg ott; de ezek ipari országok s én elhiszem, hogy ez ugy van, nem is kételkedem benne, hanem ennek mindig ez a refrainje, hogy Magyarország nyerstermelő állam, ergo az én felfogásom szerint a mi annak az ipari országnak jó, az nekünk eo ipso rossz, pedig mindig ezen hivatkozással élnek. Áttérve a költségvetés igazságügyi részére, kérdem a t. házat, hogy milyen arányban áll egy járásbiró, egy aljárásbiró, egy törvényszéki, vagy királyi táblai biró egy közjegyzővel szemben. Ezen intézmény, melyet az igen t. kormány a többség beleegyezésével állított fel. Egy törvényszéki bírónak oly fizetése van, hogy alig élhet meg belőle: ha vannak iskoláztatandó gyermekei, azon szánalmas helyzetbe jön, hogy azon községben, melyben lakik, gyermekeit nem iskoláztathatja. Én épen oly kerületnek vagyok a képviselője, a melyre az állam még annyi gondot sem fordított, hogy legalább kisebb iskolákba járathatná az ily biró gyermekeit. Nem régiben protectió utján ugyan állítottak közelében egy gymnasinmot, daczára annak, hogy a környéken még 5 gymnasium van, de kisebb iskolára pénz nem került, a felső gymnasiumok alig vannak látogatva. Ha vesszük a közjegyzői intézményt, t. ház, ez olyas valami, a mi az én felfogásommal össze nem fér, hogy egy embernek 20 — 30—40 ezer forint évi jövedelme legyen, a ki a törvénykezési téren működik, mig a másik alig tud megélni. De még rosszabbul van ez az alantabb tisztviselőkkel s ezen a beterjesztett költségvetés nem segít semmit. Katonai ügyekben nem ismernek határt. Ha történetesen azon helyzetbe jön az országgyűlés, hogy nem akarja megszavazni vagy ellenvetéseket hoz fel, akkor azt mondják, hogy jön a muszka. (Derültség balfelől.) De ha existenciánkról van szó — mert mi, a gazdaközönség, csak ugy szivünkön viseljük annak a bírónak jólétét, mint a biró a miénket — akkor nem tehetünk semmit, mert a muszka jön s a pénz arra kell. (Igaz! Ugy van! balfelől.) Itt van az iskoláztatás kérdése. A német nyelv tanítására, arra igenis lesz pénz; de felállítani iskolákat ott, a hol azokra szükség van, a hol a haza az utolsó fillért is megadja és kész megadni, a hol az ország minden pártárnyalata szívesen megadja, nem lehet, mert a katona-ügyre elfecsérlik. Nos hát, t. ház, ha igy haladunk, szeretném tudni — mert lehet, hogy sokan meg nem érjük — ha e kormány még 14 éven át ezen az utón, változás nélkül fentartja magát, hová jutunk? Hányan megyünk Amerikába és keresünk ott megélést. És felfogásom szerint egyikünket sem fogja vigasztalni az, hogy lesz, ki fizeti az adót; lesz, de mi nem leszünk. Legyen szabad már most, t. ház, az igazságügyre néhány észrevételt tennem. Első sorban a commassatióra. Ez hallatlan; hivatkozzanak hát a külföldre itt is és mondják, hogy van még ország, a hol a 48-as évek óta egész máig még existálhat egy rendezett államban még oly községek egész halmaza, melyekben ma sincs elkülönítve az úrbér; egy egész halmaza az ilyen községeknek még ma sem tudja, mi az övé és nem az övé. Az én nézetem szerint már rég kellett volna egy hivatalos eljárás, hogy tételről-tételre, évről-évre jelentés tétessék arról, mi végeztetett; mert igy foganatja sem nem volt, sem nem lesz. Vannak oly községek, melyek még ma sincsenek rendezve.