Képviselőházi napló, 1887. XI. kötet • 1889. április 6–május 15.

Ülésnapok - 1887-232

]Qg 23-2. országos ülés május viselője a végrehajtóval, az lefoglalja, ha talál, a bérleten lévő rakományokat és hogy teljesen fedezve legyen, biztosittatja tűz ellen. Igen, de a bérleten talált rakomány nem az enyém, hanem az albérlőé, tehát arról nekem tudomásom nincs. A biztosítás azonban az én nevemre van eszközölve. S most beáll egy véletlen eset. Meggyulad az a rakomány, ezt jelenti az albérlő, mert ő fizette a biztosítás díját; akkor előáll a biztosítási főügynök s azt mondja: „ Ho! hó! nem oda Buda! (Derültség) Önnek uram semmi köze hozzá, mert a főbérlő biztosíttatott". És mikor aztán coastatálják, hogy az a rakomány nem az enyém — itt van nálam a tekintetes váltótörvényszék Ítélete — odavész a pénzem s nem kapok egy krajczár kártalanítást. Hát kérdezem én már most a mélyen t. igazságügyminister úrtól, hogy e közt a 17 milliónyi nép közt, hány embernek van erről tudomása? Hiszen e miatt a rengeteg törvényhalmaz miatt nekünk is csak akkor van tudomásunk róla, ha ilyen eset előfordul s kiböngészszük a törvényből az illető szakaszokat. De van ott még egy veszedelmes szakasz, ha jól emlékszem a 407-ik; ez meg az életbiztosító agentiáknak nyújt kedvezményt, még pedig furcsa kedvezményt. Világosan mondják az életbiztosítótársaságok alapszabályai, hogy a ki az életét biztosítani akarja, azt rendszerint az intézeti orvos megvizsgálja, hogy az egészségi állapota jó-e s ha kiadja az okiratot arról, hogy az illető egészséges, akkor felveszik s fizeti az évi díjat, a mint ki van kötve. Itt van egy ítélet nálam, megígértem az illető t. idegen országbeli intézetnek, hogy a t. igazságügyminister ur becses figyelmét a dologra felhívom. Egy szegény kalapos embernek volt egy 18 éves irnok fia. Hát, t. ház. méltóztatik tudni, hogy az ilyen diurnista embernek alig van jobb élete mint a Toldi Miklós lovának, (Derültség) mert hiszen napi egy forintjából alig élhet meg. Az ügynök rávette az apát, a kalaposmestert, hogy biztosítsa fiának életét. Erről a dologról különben Horváth Ádám t. képviselőtársam is bizonyságot tehet, hogy szent igaz, a mit mondok. Fizeti az a szegény ember 3 évig híven a biztosítási összeget gyermekéért. Egyszer csak meghal a fiú. Jelenti ezt az „Asseeuranz"... vagy Isten tudja miféle (Derültség) czifra nevű idegen társulat vezértitkáranak, a nagyságos urnak. Akkor oda küldenek abba a városba egy ügynököt, az előkap egy hányt-vetett orvost (Derültség) — mert hát pénzért mindenre akad ember — a ki bizonyítványt adott ki arról, hogy az a fiú, mielőtt felvették biztosításra, már előbb beteg volt.Ugy elverte azon a szegény kalaposon a kereskedelmi s váltótörvényszék a port, 2-án, csütörtökön. 1889. (Derültség) hogy bizony ő egy krajezárt sem kapott. Engedelmet kérek, de a hol ily biztosító társaságoknak törvényben engedtetik mód arra, hogy a szegény embereket kifosztogassák, mód engedtetik arra — kérem alázatosan -— hogy jogtalanul elszedjék másnak a vagyonát, hogy gazdagodjanak, ott, kérem alássan, egészséges igazságszolgáltatásról beszélni nem lehet. És annál inkább szomorú dolog ez, mert ezeknek a biztosító ügynökségeknek és vezértitkár nagyságoknak oly borzasztóan hosszúra nyúlik a kezük, hogy mehet a kalapos a világ végére és csinálhatja a legjobb kalapokat, azért mégis ezek szívják a jó milarest. (Élénk derültség.) Mélyen t. ház! Kérem a t. igazságügyminister urat, vessen véget annak a jogtalan állapotnak, mely eddigelé uralkodik; a minister ur fényes múltjánál és szónoki erejénél fogva nincsen rászorulva arra, hogy valamely családnak cortesiából adományokat osztogasson, hogy megszűnjék az az állapot, a mely szerint négy királyi járásbíróság területén egy közjegyző legyen csak azért, hogy egy család beadja a derekát, hogy elNagyja azt a politikát, a melyet a múltban követett. Én nagyon kérem a minister urat, méltóztassék minden királyi járásbíróság székhelyére közjegyzőtalkalmazni, hogy az a szerencsétlen ember, a ki a törvény intézkedéseinél fogva kénytelen hozzáfordulni, ne legyen kénytelen 10—15 mértföldnyi utat megtenni. A múltkor történt, hogy Makárou — méltóztatnak tudni, ez a Csepel-szigeten az utolsó falu — egy szegény ember nem tudta, hogyha ő a feleségével házassági szerződést akar kötni, a közjegyző előtt két azonossági tanúra van szüksége. Az aMakárinnen vagy 16 mértföldnyi távolságra van. Megjelen a szegény ember a feleségével közjegyző előtt. Azt mondja a közjegyző: barátom, én nem tudom, te vagy-e az az ember, a ki jogosult egy ilyen szerződés kötésére ; nem tudom, hogy te vagy-e azaz asszony, ki ennek az embernek felesége vagy ; menjetek haza. Két nap jöttek ide, egy napot töltöttek itt, két nap mentek vissza. Hogy még egyszer be kellett menniök, ismét öt napot töltöttek el s bár téli idő volt s igy nem mehettek messze egy nap alatt, mégis tíz napot töltöttek el az utón, mig ezt a kis házassági szerződést megcsinálták. Nem arra való az ország polgára, hogy a hivatalos közegek után vándoroljon és azok azt mondják, hogy mehet haza, mert nem helyes utón jár. És ugy vagyunk ezekkel a szerencsétlen kihágási és vétségi esetekkel is. Elmegy a szegény ember a szolgabirájához, ez az mondja neki: menjen kend a járásbirájához! A szegény megint elezammog a járásbiróhoz, az mégis jobban érti a törvényt, mint ama közigaz-