Képviselőházi napló, 1887. X. kötet • 1889. márczius 14–április 5.

Ülésnapok - 1887-206

•ÍOíi. országos ülés márcztus 19-én, kedden 1SM>. 8': kölcsi és anyagi existentiája teljesen a nemzet jövőjére van építve. (Tetszés jobbfelöl.) Bolgár Ferencz t. képviselőtársam a hadügyi kormányt azzal gyanúsítja, hogy a jelen szakasz dispositiója által nem is annyira tisztek, mint altisztek nyerése volt a czél, hozzá tevén, hogy a második szolgálati év egyenesen arra való. Hogy azon önkénteseknél, t. ház, a kiknek képessége, vagy inkább igyekezete az első év végén elégtelennek bizonyult, további szolgálatnak idején az altiszti képzettség elnyerésére helyeztessék a fősúly, ezt nemcsak természetes, de igen helyes és következetes eljárásnak is találom (Helyeslés jobbfelől) s erre a czélra a második szolgálati év valóban szükséges is. Mert a ki egész éven át tiszti kiképzésben részesült, tacticát, stratégiát és tereptant stl).tanult,deakellő készültséget ezen elméleti,vagy a practicus, de tiszti hivatással járó tárgyakból el nem sajátította, az, eddigi ismeretei alapján altisztnek semmi esetre, még közlegénynek is csak gyengén ütheti meg a mértéket. (Igaz! Ugy van! jobbfelöl.) A „muszáj" tiszt vagy „muszáj" altiszt elnevezésnek gúnyja pedig, eltekintve attól, hogy nagyon kaszárnya-zamata, már azért sem talál, mert ezzel a logicával az egész hadsereg csupa muszájközlegények, muszájaltisztek és muszájtartalékosokból állana, mivel hogy a védkötelezettség elve épen abban rejlik, hogy mindenkinek muszáj katonává lennie. (Tetszés jobbfelöl.) Mielőtt a tiszti vizsga nyelvének nagyfontosságú kérdésére s G-ajári és Beőthy t. képviselőtársaim javaslatára áttérnék, nem tehetem, hogy ki ne fejezzem aggodalmaimat a szakasz egy pontja felől, melyet eléggé indokoltnak nem találok. (Halljuk!) Megvallom, csodálkoznom kell felette, hogy a javaslat nagyszámú támadói közül egy sem akadt eddig, a ki ez iránt felvilágosítást kért volna. Mindenesetre érdekes példája annak, hogy a túlhajtott szenvedélyes opponálás milyen ártalmára van a beható objectiv vizsgálatnak. Egymásután kelnek fel egytől-egyig és elszántan, mint a walesi bárdok-e szakasz támadói; (Derültség jobbfelöl) kiki elmondja a mi lelkét nyomja, érzületét sérti; a belváros tisztelt képviselője kapcsolatba hozza a 25-ik szakaszszal a Lónyay-kormány önzetlenségének kimutatását is, hanem a két szakasz igazi tartalma, ez marad előttünk még a vita mai több mint 60-ik napján is terra incognita. A honvédség ujon ez jutaléka, mely 12,500-ban állapittatik meg, a közös hadsereg 42,000 főnyi jutalékának nem 15, hanem közel 30%-át képezi. Mi az oka tehát, hogy az évenkint besorozott önkénteseknek csak 15%-át kapja a javaslat intézkedése szerint a honvédség s ha a sorozásnál több esnék reá, ez hivatalból lesz áthelyezendő. Miért legyen ez igy, mikor a honvédségnél ép akkora, vagy még nagyobb a tiszthiány, az ifjúságnak pedig könnyebb itt a szolgálat, mint a közös hadsereg kötelékében. Minthogy a szakasz nagyszámú ellenzői ennek indokára, ugy látszik, nem is kíváncsiak, (Közbekiáltás a szélső balról: Már kérdezték!) kénytelen vagyok én, a szakasz reformjának különben pártolója, kérdést intézni eziránt a t. honvédelmi minister úrhoz. A legsúlyosabb vád, leghatásosb támadás, mely a javaslat 25-ik szakasza ellen irányul, azon szempontból tétetett, hogy a német nyelvű tartalékos tiszti vizsga germanisatiót jelent általában s veszélyezteti nemzeti nyelvünk és culturánk jövőjét, annak fejlődését a maga önállóságában, sajátságaiban, bűbájos eredetiségében. Nem akarom sérteni senki érzékenységét azzal, hogy érveléséről a komolyság fátyolát lerántsam. Máskép mindenekelőtt meg kellene kérdeznem Kaas Ivor tisztelt képviselőtársamtól, hogy kit félt ő annyira az elnémetesedéstől; az egész jövő nemzedéket-e, vagy csak a leendő önkénteseket, a kikre ez a szakasz szól s az önkénteseknek is azt a részét-e, a kik tudnak, vagy megtanulnak annyira németül, hogy a tiszti vizsgát az első év végén leteszik, a kikre tehát a szakasz újítást szintén nem tartalmaz, vagy pedig azokat, a kik a vizsgán épen, mert a német nyelvet el nem sajátították, megbuknak ? Mert az utóbbiakat, kik nem tudtak, vagy nem akartak megtanulni németül, az elgermanisálástól félteni valóban nevetséges képtelenség. (Igaz! Ugy van! a jobboldalon. Ellenmondások a szélső baloldalon.) A mérsékelt ellenzék nagytekintélyű vezére és annak tisztelt szónokai csaknem kivétel nélkül különös nyomatékkal emelték ki, hogy ők ma sem akarják bolygatni a hadsereg belszolgálati nyelvének kérdését. Kern kívánják bolygatni; e részben tehát aggodalmaik, agy látszik, nincsenek. Miből ismét czáfolatlanul az következik, hogy ők a közös hadsereg tiszti létszámából hazánkra eső részt, azokat a magyar állampolgárokat, kik hivatásul választják a katonai pályát, kik arra szánják magukat, hogy egész életükön át németül kelljen rapportot, jelentést irniok, könyveket, naplót vezetniök, parancsot, dispositiót fogadniok és tenniök, ezt a több ezernyi magyar honpolgárt az elnémetesedéstől nem féltik, vagy ha féltik, annak bekövetkezését nagy bajnak nem tartják. Hanem azokat az önkénteseket, kik egy vagy két évi katonai szolgálat után visszatérnek a polgári életbe, mely hazánkban manapság, hála Istennek, annyira magyar, hogy nyilvános foglalkozás más, mint magyar nyelven alig képzelhető, visszatérnek a magyar társadalom, a magyar községi vagy törvényhatósági élet körébe, tagjai lesznek talán valamelyik iskola-, közművelődési- vagy erkölcsnemesítő egyesületnek: szóval, ha nem akarnának is, kénytelenek lesznek magyar módra élni, magyarul gondolkodni: ezt az ifjúságot féltik igenis attól, hogy őket a rövid egy vagy két évi szol-