Képviselőházi napló, 1887. X. kötet • 1889. márczius 14–április 5.
Ülésnapok - 1887-205
205. »rszAg08 ülés máreziBS 18-án, hétfőn. 1889. gg czélra szolgálatot tehetek, kötelességemet teljesítettem, (ügy van! a bal- és szélső hátoldalon.) T. ház! A kérdés oly csekélynek látszik, hogy a ki viszonyainkkal nem ismerős, vadban bámulhatna fölötte, hogy az ország közvéleménye élénk részvéte mellett annyi fontos kérdés tárgyaltatik mellette. íme egy valóságos „parva scintilla" kis szikra, mely ha lángra kap, elhamvaszthatja az ország fontos érdekeit. Egy kis pont ez, a milyet Archimedes keresett, hogy onnan a világot kiforgathassa sarkából? Egy kis pont, a milyet Madách Luczifere kért az úrtól, a melyen ha alkotmányunk tagadása lábát megvetheti, alkotmányunkat sarkaiból kiforgathatja. (Élénk tetszés és helyeslés a bal és szélső baloldalon.) Önök kormánypártiak nagy szolgálatot tettek nekünk ezen kis pont megvilágításával, mely czélból előbb gyertyát, majd fáklyát, majd egész máglyát gyújtottak meg, melyre a ministerelnök, a honvédelmi, a cultus- és igazságügyi minister sorba hordták érveiket, hogy ennek lángjánál lássa az ország, mily csekély pont van itt. Mi láttuk e világot, az ország is látta és megrettent. Hisz önök e czélból elégették nem csak culturánk és társadalmunk legfontosabb érdekeit, hanem közjogunk legfőbb feltételeit is. (Ugy van! a szélső balon.) A cultusminister, a kinek hivatása volna az ország culturális érdekeit képviselni és államtitkára, a Szakramentovics-generálisok élére állva, összes közművelődésünk kívánalmait az állami biztonság s védelem alá rendeltnek állítják; mintha létezhetnék állami biztonság s védelem cultura nélkül, mintha nem látnók, hogy vége van a régi római világnak, midőn legionáriusok eastrumai hirdették a római dicsőséget; mintha nem tudnók, hogy a culturában elmaradt nemzetek elvesztek és hogy a kard hatalma csak addig terjed, mig annak hegye ér, mintha nem látnók a német birodalom vas erejét, mely meghódította ugyan Elsass-Lotharingiát, de nem tette magáévá, mert még mindig a franczia cultura tartja hatalmában. Állambiztonság s védelem cultura nélkül nem létezhetik. Mi 300 éven keresztül tapasztaltuk a fegyverzaj között a múzsák hallgatását és fájdalommal érezzük mi is culturális elmaradottságunkat. De ebből az következik, hogy e szerencsétlen állapotok továbbra is fenmaradását hirdesse és védje a cultusminister ? Ha van nemzet, mi vagyunk az, hol még az állami biztonság militaris kérdésénél is azt kell követelnünk, hogy első sorban az elmaradott cultura érdekei fej lesz tessenek. E helyett a cultusministeri államtitkár a közművelődés elve ellen azt hirdeti, hogy az önkéntesi év tulajdonkép befejezése az ifjú nevelésének, mert az ifjú ott nyeri az önérzet, a rend és pontosság tudatat s e tekintetben a tökéletesedést. Nem tudom, hogy a t. államtitkár emlékezik rá vagy olvasta-e a hires Renan Ernőnek gondolom pár évvel ezelőtt az Institutban tartott beszédét „Nevelés-ügyünkről", (Halljuk! Halljuk!) melyben különösen a katonai védelem ezen kívánalma ellen foglal álláspontot a classicus tizenkilenczedik század műveltsége és művelődése nevében. A legmegkapóbb közvetlenséggel vázolja ezen beszédében, hogy mivé válik nevelésünk, mivé válik közműveltségünk az európai inilitarismus kivánalmai által. Leírja, hogy a gondos szülök, nevelök, tanítók és tanárok kezéből, kik életpályájuk, tudományuk tapasztalatuk elvont következtetései, rendszerei s elvei teljességével ápolják azifjuszivs kedély erkölcsvilágát s midőn azon éveibe lépett, melyekben kedély világa már erősbödni készül a férfikor felé, mivé lesz az ő sziv- s kedély-erkölcsvilága, midőn a gondos nevelő tanár és tanító kezéből a durva káplárok kezébe dobatik; (Igaz! ügy van! a bal és szélső baloldalon) mi lesz a kaszárnyák és kantinok légkörében azon ifjúból, kinek nemes nevelése és erkölcsi finomsága csak undorral és borzalommal fordulhat el azon légkörtől, melyben neki éveket kell töltenie. (Igaz! ügy van! a bal- és szélső baloldalon.) A t. államtitkár ur egészen más szemponton van. 0 szolgálatába szegődött a honvédelmi minister urnak, ki különben maga is elég bőven és terjedelmesen markolt a történelembe, hogy bebizonyítsa azt, hogy nekünk tulajdonképen ily kérdésekhez, mint katonai nevelés, katonai nyelv kérdése, szavunk nincs; felölelte a mohácsi vész utáni történelmünk legnagyobb részét és odadobta a máglyára, hogy elégjen, azt mondván, hogy akkorában minden, a mi a hadseregnél, a királyi hadaknál történt, német nyelven történt s kivételesen latinul is. A t. honvédelmi minister ur ezen történelmi ismereteit azon könyvekből merítette, mely könyvek ép azon iskolákban taníttatnak, melyeknek történelemferdítő irányzata ellen emelünk mi mindenkor óvást. Ma már — hála a kutató gondos fáradozásának — igen sok okmányunk van arra, hogy azon XVI— XVII. században azok a magyar királyi hadak és azok kapitányai mindig magyarok voltak s azon királyi hadak körében ugy a kezelési, mint a vezénynyelv mindig magyar volt. Azt tudjuk, hogy segélyhadak hozattak be, mely ellen a magyar országgyűlés mindig tiltakozott, mert átkozottabbak és rosszabbak voltak magánál az ellenségnél. Hogy ezen segélyhadaknál, voltak azok bár németek, spanyolok vagy olaszok, ismeretlen volt a magyar nyelv, az nagyon természetes. De ezekből a magyar hadakra következtetni nem lehet és nem is szabad. (Igaz! Ugy van! balfelől.) Mit mondana jó Tardi György krónikás, a ki megírta az 1589. szikszai csatának történetét (Halljuk!) és a ki a többek között a hős vitézek harczát ekként festi: „Vitéz Balázs, Deák István fenszóval: Haza!
