Képviselőházi napló, 1887. IX. kötet • 1889. február 22–márczius 13.

Ülésnapok - 1887-189

ÍM. országos ülés íelír nézve mindannyian oly lélekemelő egyetértésben voltunk — ezen néphadseregben a hadviselés gyakorlati fogásaiban jártas, arra megfelelően kiképzett értelmi erő kellő mértéke — a tisztek számának elégtelen volta miatt — hiányozni fog! ? (Igaz! Ugy van! jobbfelöl) Nem menthetlenül sújtana-e bennünket a felelősség, ha akkor, midőn úgyszólván minden fegyverfogható ember kezébe fegyvert adunk, midőn a tartalék és népfölkelés behívása által családapákkal s velük egész családok existentiáját állítjuk az ellenség elé: egyúttal idején nem gondoskodunk arról, hogy e néphadseregben ne csak a hazáért meghalni tudás lelkesültsége és báTörsága, de — a harczászati fejlettség mostani korszakában — a győzelem föltételét képező hadászati és harczászati szakképzettség is meglegyen? És ez a szempont adja meg e szakasznak valódi messze horderejű jelentőségét. (Igaz! Ugy van l jobbfelől,) Ez az, a miért komoly törekvéssel kell keresnünk azon okokat, a melyeknél fogva a tiszti hiánynyal, mint számot tevő tényezővel foglalkoznunk kell. (Ugy van! jobbfelől.) Talán nem volna meg e nemzetben azon intellectualis erő, a melyet védszervezetünkbe bevihetnénk? Ennek a föltevését is lehetetlennek tartom. Két okot látok erre, mikre leplezetlenül fogok reá mntatni. Az egyik ok kétségtelenül a tisztképzés eddigi rendszerében fekszik. Ez a rendszer, mely ezen javaslat tanúságaként is ezéltalannak bizonyult, megváltoztatandó. Erről azonban később bővebben kívánok szólani. A másik ok pedig arra vezetendő vissza, hogy az egyévi önkéntességi intézmény azon relatiójában, melylyel az az általános védkötelességgel van, helytelenül lett értelmezve. A kérdés ezen része a t. ház ezen oldalán ülők részéről bőven s világosan lett kifejtve. A benső, szoros kapcsolat, mely a jogegyenlőség és általános védkötelezettség s igy az ebből folyó egyévi önkéntesi intézmény között van, vita tárgyát sem képezte, nem képezheti közöttünk. Hanem a felett már számos discussiónak voltunk tanúi, hogy az egyévi önkéntesség kiváltság-e, avagy az intelligentiával vele járó jogosultság? És ebből folyólag a két évi szolgálat büntetés-e avagy nem? Az én nézetem szerint egyik sem. Sem kiváltság, sem jogosultság. Az egyszerűen nem más, mint az általános védkötelezettség teljesítésének kizárólag állami érdekből alakított egyik formája. Kizárólag állami érdekről szóltam. Mert az állam culturalis, nemzetgazdasági s politikai érdekei megkövetelik — parancsolólag megkövetelik — hogy az ezek szolgálatára, fentartására s fejlesztésére hivatott erők az állam szintén kiválóan fontos — védelmi érdeke javára ne legyenek r Sft-än, kedden. 1889. £§ hosszabb időre lekötve, mint az erre mulhatlanul kívánatos. (Ugy van! jobbfelől.) Az állami érdekek ezen kiegyenlítése a nagy állami érdekek összeütközésének elkerülésére szolgáló törekvés nyer tehát kifejezést és alakot az egyévi önkéntességi intézménynyel összekötött rövidebb szolgálati idő meghatározása által. Már most, t. ház, keressük a kiegyenlítő igazságosság alapján azon ellenértéket, a mire a rövidebb szolgálati időért az ország védelmi érdeke számot tartani feltétlenül jogosítva van. (Halljuk !) Ezt az ellenértéket csakis a védelem céljaira felhasználható intellectuális erő szolgáltathatja. (Ugy van! jobbfelől.) Azon védköteles ennélfogva, a ki az egyévi önkéntességi intézményt felhasználva, abból csakis a rövidebb szolgálati időt veszi ki macának a nélkül, hogy értelmi erejét is oda adná s többre nem érzi magát kötelezve, mint a többi védköteles, a kinek tettleges szolgálati ideje 3 évig tart: az nem tesz egyebet, mint egyszerűen csak egy előnyt biztosít a maga részére a többi védkötelessel szemben, az állam rovására g a mint e javaslat indító okából is látjuk — a véderő hátrányára. (Ugy van! a jobboldalon.) És ebből, nézetem szerint, szükségszerű következéskép foly: az önkéntesek részéről a tiszti képzettség megszerzésének erkölcsileg kötelező volta. De mielőtt ezen erkölcsi kötelességet tételes rendszabályokkal gyakorlati kényszerűséggé decretáljuk, teljesen helyén valónak látom, hogy, a mint e vita folyamán is a ház minden oldaláról történt, foglalkozzunk ne csak magával ezen kényszerrendszabálylyal, de — a mennyire ez a kérdéssel összefügg — magával a közös hadsereg intézményével, különösen pedig azon factorokkal, melyekkel ifjúságunk — ha e szakasz változatlanul elfogadtatnék — szemben állani fog. (Halljuk! Halljuk!) Ezenfactorok pedig —a mint azok már többször érintve lettek: a hadsereg — hagyományosnak mondott — szelleme, a másik a tiszti vizsga rendszere, a harmadik pedig a nyelvkérdés s az ezzel egybekötött állam jogi szempontok és gyakorlati nehézségek. (Ugy van! a jobboldalon.) Teljesen egyetértek azokkal, kik véderőnket és abban a közös hadsereg intézményét nem tartják nemzeti intézménynek. De viszont nem ismerhetem be, hogy egész véderőnk nélkülözné a nemzeti jelleget. (Ugy van! a jobbóldalon. Félkiáltások a szélső baloldalon: A honvédség nem!) Két irányban a nemzeti jelleg is teljesen kifejezésre jut. A honvédségben és a népfelkelésben. De most csakis a közös hadseregről szólok. Mikor az megalkotva lett 1868-ban és föntartva azon alakjában a mai napig, mindenkor tudtuk, hogy abban mint közös intézményben, a monarchia két állama közül egyik sem juttathatja túlnyomóan érvényre nem-