Képviselőházi napló, 1887. IX. kötet • 1889. február 22–márczius 13.

Ülésnapok - 1887-201

366 201. orszAgos ülés márczius 12-én, kedden. 1889. És minthogy ezen feloszlási proeessus bekövetkezése a contemplált rendelkezések esetében mathematicai bizonyosság, kérdem, lehet-e nyugodt lelkiismerettel megszavazni e törvényjavaslatot azoknak, a kik ez ezredéves viszontagságokat dicsőségesen Mállott magyar nemzetnek fennállását valóban szivükön viselik. (Helyeslés a szélső halon.) En, t. ház, korommal járó higgadtságommal eonstatálom és kinyilváníom a magam részéről, hogy, ha hátralévő napjaimat favágással lennék kénytelen keserűen fentartani, nem lennék képes — lelkiismeretemre — ez erőszakot elkövetni; mert akkor keserű kenyeremet tűrhetővé, talán édessé tenné azon büszke öntudat, hogy elmondhatom bárkivel szemben, hogy „Romanus sum civis", a mi annyit jelent, hogy magyar honpolgár vagyok. Ezen okoknál fogva ki kellene a törvényben mondani másodszor azt, hogy az egyévi önkéntesi intézmény egyetlenegy évnél hosszabb időre nem kötelező. (Helyeslés szélső balfelöl.) De különben, a mint azt az általános tárgyalás alkalmával elmondott beszédemben jelezni bátor voltam, a törvényjavaslatban contemplált czélnak nem tarthatom azt, hogy az ifjúság tisztekké képeztessék. Mert hisz az abban foglalt feltételek, részben igen nehezen legyőzhetők, részben pedig absolute legyőzhetlenek. Hogy maga a német nyelv minő legyőzhetlen akadály, mutatja a statistica, mely szerint eddigelé az önkénteseknek csak 277'o-a tette le a tiszti vizsgát, ha már most e százalékból leszámítjuk azokat, a kik németeknek születtek és azokat, kiknek gyermekkorukban módjuk volt a német nyelvet elsajátítani, akkor azt hiszem, hogy bízvást állíthatjuk, hogy amaz önkénteseknek, a kikre nézve a német nyelv akadályt képezett, csak a 27% fele, 13°/° tette le a tiszti vizsgát. Hogy e kedvezőtlen körülménynek más oka, mint a nyelvi akadály, nem lehetett, fényesen igazolja a honvédtiszti vizsgák eredménye, a hol az összes önkéntesek 96%-a tette le a tiszti vizsgát. A másodéves önkénteseknek pedig oly akadályok állnak útjában e törvényjavaslat rendelkezései szerint, melyek elhárítása nincs hatalmukban. Kimondja ugyanis a törvényjavaslat, hogy ez önkéntesek csak akkor részesülhetnek tiszti elméleti oktatásban, ha ily oktatási intézet helyben létezik, ha tehát oly helyre vezénylik őket, a hol ily intézet nincs, akkor természetesen lehetetlen oktatásban részesülniök. Ez oly nagyfontosságú kérdés, melyet nem szabad csak a soldatesca szemüvegén keresztül nézni, mely az ifjakat csak emberanyagnak tekinti, hanem államférfiúi szempontból; már pedig államférfiú, nemzetgazdasági szempont a törvény e rendelkezésében nem találja meg számláját. Mert vajmi drága anyag lesz az az intelligens ifjúság, az a juris, az a medicináé doctor, ha altisztté képzés kedvéért második évet is kell szolgálnia. Ez épen olyan, mintha a honvédelmi minister urnak drága pénzen dressirozott tábornoki hátas lovát teherszállításra, ágyuvonszolásra confiscálnák. Azt hiszem, hogy teljes joggal protestálhatna ellene, mert drága lenne az a szállítás és azon paripa két esztendei szolgálat után nem válnék be a tábornok ur alá hadi paripának. Én tehát, t. ház, ezen törvényjavaslatot nem tarthatom egyébnek, mint azon sokszor emlegetett durva kalapácsnál még talán durvább merényletnek a nemzeti ifjúság önművelődése ellen (Élénk helyeslés a bal- és szélső baloldalon) és a nemzeti nyelv magasztos culturális igényeivel szemben, merényletnek a nemzet létjoga, alapfeltételei s állami nyelve ellen, (Élénk helyeslés a bal- és szélső baloldalon) a melyet, ha az absolut hatalom confiscálná, eltűrnénk, mert nem tehetnénk róla, de eltűrhetővé tenné az a tudat, hogy alkalmilag a revindicálásnak a reménye kecsegtet, de ha a nemzet alkotmányos törvényhozása adja fel e dicső, magasztos jogokat, akkor azokat legalább is nagyon hosszú időre, esetleg talán örökre is elveszettnek kellene tartani és elmondhatnám, a szegény lengyelek után: „finis Hungáriáé!" (Igaz! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.) Ezzel, t. ház, befejezhetném beszédemet, mert korommal járó higgadtságomnál fogva a tárgyilagosságtól eltérni sem szándékom, sem szenvedélyem; de újból a mai napon ismét fejére lesz zúdítva az ellenzéknek oly vád, mely miatt, ha az alapos volna, valósággal pirulnunk kellene. Az mondatott, hogy az ellenzék magatartása a parlamentarismus méltóságát és tekintélyét tönkre teszi. (Halljuk!Halljuk!) Ez, t. ház, valóban nagy baj lenne, ha így lenne ; de ha valaki, ugy mi tartjuk a parlamenteta nemzet legmagasztosabb intézményének, tartjuk a parlamentet az igazság templomának, hová az támadói elől, mint egy asylumba menekülni kivan, tartjuk azt a politikai tisztesség fényes tükrének, mely ellen véteni igazán „mea culpá

a-val határos lenne. De ezen váddal szemben, t. ház, kénytelen vagyok — és mondhatom, lelkiismeretesen — constatálni, hogy ezen vád nem minket illet, hanem a t. ház többségének magatartásából keletkezett. (Igás! Ugy van! bal- és szélső halfélől.) T. ház! Azt csak nem fogják tagadni, hogy a többség párttacticája és összes törvényhozási magatartása elég okot adott arra, hogy abban a parlamentarismus igen szembeszökő fogyatkozásait constatálhassuk. Mondhatnék concrét eseteket, de én azt nem teszem., ép a parlament iránti tiszteletemből nem titkolhatok el egyet s ez az egy maga a szőnyegen levő törvényjavaslat. Hiszen ezen törvényjavaslatból nyíltan kiolvasható az őszinteség hiánya, a méltányosság ignorálása, az igazság megkerülése. Ezen törvényjavaslatban az általam imént elősorolt parlamenti