Képviselőházi napló, 1887. IX. kötet • 1889. február 22–márczius 13.

Ülésnapok - 1887-191

120 191. országos ülés február 28-án, csütörtökön. 1889. okozati összefüggés sincsen, ez t. ház, lehet, hogy oly igen magas szárnyalású argumentatio, a melynek fönségeig gyarló ellenzéki eszemmel felkapaszkodni nem tudok; de bizonyosabb az, hogy ez okoskodáshoz a közönséges logicának épen semmi köze sincsen. (Helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Érteni egy nyelven és vizsgát tenni, ugyanazon egy nyelven, az nem mindegy, (Helyeslés a szélső balon) mert az elméleti vizsga tárgyai felfogásához s a gondolatoknak idegen nyelven való kifejezéséhez egy nyelvnek alapos ismerete kívánatos s azért a német nyelvű vizsga megkövetelése minálunk egyértelmű volna a magyar és német nyelv állami egyenjogúsításával, sőt ennél is több, mert a hadseregben a német nyelv minden, a magyar pedig semmi. (Élénk helyeslés bal és szélső baloldalon). S ezt nevezik minálunk közös hadseregnek, ezt mondják állami paritásnak. Igazán tréfás dolog volna, ha a benne rejlő czélzat nem volna oly szomorít, hogy a szolgálati szabályzatnak sok, magasztos eszméjét is, például az isteni félelemről, mint az erkölcsi élet leghatásosabb motoráról, német nyelven akarják ifjaink lelkébe vésni, mintha még az isteni félelemnek is csak úgy volna értéke, ha arról a zengzetes germán nyelv segélyével szerzünk tudomást. (Élénk helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Nem komoly beszéd az, t. ház, ha állíttatik, hogy a tartalékos tisztnek a német nyelv ilyen fokú ismeretére van szüksége; mert könnyű azt a gyakorlatból merített érvekkel igazolni, hogy a tiszti vizsga elméleti részének németsége és a tartalékos tiszttől háborúban követelhető német tudás közt nincs semmi közösség, az utóbbi független az elsőtől s a kettőnek tartalma egymást nem födi. Hogyha a hadügyi kormány elég őszinte volna bevallani, hogy a rebellis magyar elemnek a hadseregbe való beözönlésétől fél, hogy szeretné ezt az erjesztő anyagot attól távol tartani s azért a magyar tiszti létszám megszaporodását gátló rendszabályokat keres, ezt a vallomást érteném s a nyilt báTörságot becsülnöm kellene benne, (ügy van! a szélső baloldalon.) Az is őszinte beszéd volna, ha azzal érvelnének a magyar nyelvű katonai oktatás és tiszti vizsga ellen, hogy ez — szerintök — a hadsereg egysége ellen intézett támadás jelentőségével bir: de oly hamis érveléssel ajánlani a javaslat elfogadását, mint az imént említettem, ez olyan frivol játék, a mely nem méltó sem a nemzethez, sem a hadsereghez és érzékeny megsértése a parlamentnek is, a mely, ha egyebet nem, hát porhintés helyett őszinteséget mindenesetre megérdemelne. (Helyeslés Ml- és a szélső baloldalon.) Azoknak, kik örökösen csak azt hajtogatják, hogy a német nyelv felsőbbsége nélkül a hadseregnek katonai értéke szállna alább, egyszerűen figyelmébe ajánlom, hogy most nem a hadsereg szolgálati nyelvének megváltoztatásáról, nem a had sereg egységénekmegbontásáról, hanem csakis arról van szó, hogy törvénybe iktattassék, miszerint a magyar honpolgár tartalékos tiszti vizsgájának elméleti részét a magyar állam nyelvén tehesse le s egyúttal annak megállapításáról, hogy ugyanannak a háborúban a német nyelvismeretre mennyire van szüksége? S ha ezen utóbbi kérdéssel foglalkozunk, lehetetlen helyeselnünk a német nyelvnek a magyar nyelv rovására való rendkívüli felkarolását; mintha a magyar nyelvnek katonai jelentősége egyáltalán nem is volna. — Pedig ez nagy tévedés. — Hát arra nincs-e gyakran szüksége a tisztnek, hogy birjon azzal a képess ggel, hogy katonái nyelvén beszélve, azok csüggedő lelkébe új erőt önthessen ? (Helyeslés. Ugy van! a szélső baloldalon.) Hogy az emésztő fáradalmak és kinzó nélkülözések közepette azoknak legalább a szó hatalmával nyújthasson némi vigasztalást? (Helyeslés, ügy van! a szélső baloldalon.) Hogy a tisztnek erre sokszor van szüksége, az köztudomású s ha én mindemellett nagyobb erősség okáért mégis egy classicus tanura hivatkozom, úgy ez ártalmamra nem lehet. — Tanúm nem Herodot, Julius Caesar, vagy épen Clausewitz, hanem a „Pester Lloyd", mely e hó 22-iki számában persze csak a vonal alatt, egy ahhoz értő iró tollából igen érdekes megjegyzéseket közöl a schlesvvig-holsteini hadjárat idejéből. Legyen szabad e közlemény egynehány sorát felolvasnom : (Halljuk! Halljuk.'abal-és szélső baloldalon) „Etwas darf man nicht vergessen; den Magyarén kann man nte zu einer regelmässig funktionirenden Maschine umwandeln, er bleibt immer ein höchst empfindsamer Mensch, mit dessen Stimmung man rechnen muss, auf Avelche einzuwirken stets die erste Aufgabe des Kommandanten bleibt, wenn er mit ungarischen Truppén einen Erfolg erringen will." A másik, a 66-ki hadjáratból való reminiscentia, mely kapcsolatos ezzel, igy szól: „Was an der Spree zumZiele führt, kann an der unteren Donau ein furchtbarer Missgriff sein und die Ungarn wissen wohl gut, warum sie bei jeder Wehrgesetzdebatte mit so viel Ungestüm für die Wahrung der Eigenart der ungarischen Truppén eintreten. Wer dieselben zu behandeln versteht, kann mit ihnen die Welt erobern; wer nicht — dem versagen sie gänzlich. Der Kommandant — mitgar stolzklingendemnorddeutschenNamen — eines ungarischen Bataillons hat vor dessen Front im Jahre 1866 eine derart klägliche Rolle gespielt dass dasselbe nicht vom Flecke ging; als der Mann aber dureh den Obersten beseitigt war und Hauptmann Jeliencsik an dieSpitze dieser Truppé trat, der sie mit kurzen, kräftigen Worten inflam-