Képviselőházi napló, 1887. IX. kötet • 1889. február 22–márczius 13.
Ülésnapok - 1887-191
191. országos ülés február 28-án, csütörtökön. 1869. JQQ respectáltassanak és érvényesíttessenek, az igenis a t. ház többségétől függ; mert kimutattam, hogy erre meg volna a mód még akkor is, ha ugy állana a dolog a felségjogok tekintetében, mint azt Gajári t. barátom egészen tévesen magyarázta. Ez az egyik, a mit megjegyezni akartam. A másik az, hogy Gajári barátomnak az az érre sem áll, mintha az a gyakorlat, a mely a hadsereg hivatalos nyelvére nézve 20 év óta tényleg fennáll, a törvényből, vagy annak helyes interpretatiójából folynék. Ez egyszerűen egy tényleges állapot, a melybe a nemzet a viszonyok súlyának kényszere alatt, tisztán és csakis opportunismusbó], megnyugodott; de hogy ezen gyakorlat hogyan volna jogra vagy törvényre visszavezethető, annak bebizonyitásával a t. képviselő ur adós maradt. (Igaz! Ugy van! abal- és szélsőbalon.) Abból tehát, hogy a vizsgálati nyelv kérdése az eddigi törvényekben nincsen véglegesen szabályozva, egyáltalában nem következik, hogy tehát most sincs hozzá jogunk. Ez a jog önként folyik a dualismnsból s annak alapeszméjéből — consequentiája a magyar nyelv törvényben biztosított államiságának — kifolyása annak hogy az 1867-ki törvény világosan „magyar hadseregről" szól — és végeredménye annak, hogy mindezekkel szemben nincsen törvény, mely a magyar törvényhozásnak erre vonatkozó jogát akár kizárná, akár korlátozná, akár pedig más factorra ruházná. (Zajos helyeslés a hal- és szélső baloldalon) T. ház! Hiszen ha a magyar nyelvnek oly érvényesítéséhez, mint a minőt most szorgalmazunk, jogunk nem volna, mert más valakinek jogát sérti, akkor ezt az utasításban sem lehetne kimondani; (Ugy van! a bal- és szélső balon) a mi egy utasításban kimondható, az a törvényben is kimondható. (Igaz! Ugy van! a bal-és szélső baloldalon) Tudom — hisz nyilt titok, a melyről nem szeretek beszélni, de a melynek felemlítésére engem mégis késztet a helyzet komolysága — mondom, tudom, hogy azok, kik mindazonáltal az utasítás álláspontján állanak, azzal most azért hajlandók megelégedni, mivel attól tartanak, hogy ebben a polyglott monarchiában más, mint a magyar vagy német elem is felléphetne nyelvi aspiratióival, ha a magyar nyelv jogosultsága most törvénybe iktattatnék. En azonban azt hiszem, hogy azok, a kik ugy vélekednek, először is vétenek a dualismus ellen, mert ennek nem vonják le a consequentiáit; de egyszersmind tévednek is, ha azt hiszik, hogy azon bajok, melyektől tartanak, az utasítás formulájával el lesznek enyésztethetők. Ellenkezőleg, meg vagyok győződve, hogy ezen idegen tendentiák, melyek miatt a kormány most mellőztetni kívánja a törvényt, épen az utasítás által fognak istápoltatni és nagyra növeltetni. (Igaz! Ugy van! a bal- és szélső balom.) Mert azt, hogy a törvény végleges és hogy az ellen nincs remedium, hogy a törvény örökre áll mindaddig, mig az a törvényhozás összes factorainak hozzájárulása mellett nem abrogáltatik: azt tudja mindenki. Az utasításra nézve ellenben tudva van és tudják az államnyelvvel ellentétben álló elemek is, hogy a mi instructióban foglaltatik, az törvényhozáson kivül is módosítható, megváltoztatható, vagy pedig egészen is megszüntethető. (Közbeszólások balfelöl: Minden órában!) Addig tehát, mig a törvény, hogy ugy mondjam, mindenki által respectált végleges helyzetet teremt, ezzel ellentétben az utasítás nyitva hagyja a nemzetiségi velleitások egész Paudora-szelenczéjét, mert nyitva hagyja azok számára, a kik az államnyelvvel ellentétben állnak, azon reményt, hogy a mi ma nem volt elérhető, az más viszonyok, más körülmények között talán még sem lesz elérhetetlen. (Helyeslés a baloldalon.) Én tehát azt hiszem, hogy épen ez az ok, még pedig ez a valódi ok, melynél fogva álláspontunk ellenzői a törvényt mellőzni óhajtják, a ratiónak egész hatalmával egyenesen követeli, parancsolja, hogy a magyar nyelv tekintetében hozandó határozat ne csak az utasításban foglaltassék, hanem hogy a törvénybe tétessék bele. (Helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) T. ház! A mikor mi magyarok 1867-ben, illetve 1868-ban törvény által beleegyeztünk abba, hogy a magyar hadsereg a közös hadseregnek képezze kiegészítő részét és megnyugodtunk abban, hogy a vezénylet iránti rendelkezés a felségjogok közé soroztassék, akkor a bennünket megillető teljes paritás egy részéről úgyis lemondtunk és a viszonyok kényszerítő hatalma alatt már akkor annyi eoncessiót tettünk, hogy most ennél tovább menni és még többet oda engedni, nézetem szerint, nem szabad. Gyengeség és meghátrálás, a magyar állam szuverenitásának compromittálása, a dualismus és paritásnak negatiója volna, ha mi azt, a mihez egy létező és általunk respectált paetum alapján jogunk van, nem mernénk a törvényben is világosan, nyíltan kifejezni. (Élénk helyeslés és tetszés a bal- és szélső baloldalon.) És ha ezzel szemben a t. minister ur, vagy bárki más azzal argumentál, hogy hiszen az utasítással is megelégedhetünk és az is elegendő garantiát nyújt, mert az a király ő Felségének helybenhagyására és beleegyezésére van alapítva, akkor én, t. ház, mint egyszerű polgár és hű alattvaló, a legmélyebb tisztelettel meghajlok ugyan ezen argumentum előtt, de mint képviselő, én azt nem tarthatom elegendőnek. (Ugy van! Ugy van ! a bal- és szélső balon.)
