Képviselőházi napló, 1887. VIII. kötet • 1889. január 19–február 21.

Ülésnapok - 1887-168

74 168 Orsíágos ttlés január 23-án, szerdán. 13S9. mondom, a szellemében és hagyományaiban, hanem pusztán csak összeállításában és mechaiiicai szerkezetében s különösen abban a körülményben rejlett, a mely azt, a nyugatra való tekintetből, németnek lenni destinálta. S én hajlandó volnék gróf Tisza Lajost, képviselőtársamnak azt az ajánlását elfogadni, hogy ő a katonai tiszti vizsgát bármely nyelven 4—5 hó alatt leteszi, (Felkiáltások a szélső haloldalon: Három hónapot mondott) — nem bánom, adok egy félévet is — hogyha gondolnám, hogy ajánlatát komolyan tette. Megengedném, hogy ne sanscrit, nem is szláv és nem is a keleti nyelvek valamelyikén tegye le, melyből nem tud semmit, haneni azon európai nyelvek valamelyikén, melyet nem tud, de a melyet legkönnyebben megtanulhat. Vagyok én, t. ház, akkora fogalommal a magyar művelt ifjúság szellemi képességei iránt, mint azok, a kik azt állítják, hogy kisebbítik a magyar ifjúságot, a kik nem teszik föl róla, hogy a tiszti vizsgát egy évi tanulmány után német nyelven sikeresen letehessék. Hiszem, hogy ezt kellő szorgalom mellett megtehetik. Mesofanti sem volt nagyobb nyelvtudós, mint a mi Körösi Csorna Sándorunk, a ki pedig egyszerű székely szülőknek volt a gyermeke s középiskoláink tanári karában ma is fölös számmal találunk olyanokat, kik négy öt nyelven folyékonyan beszélnek és irnak. De a mikor én ezt elismerem, kérem, kegyeskedjenek elismerni az ellennézetüek is, hogy ezek csak kivételes esetek, a melyek csak megerősítik az ellenkező szabályt s nem dönthetik meg azt az igazságot, hogy sokkal nehezebb egy szakvizsgát idegen, bár eltanult nyelven tenni le, mint az önmagunkén s hogy valamely pályán egy idegen nyelv tudásától tenni függővé a boldogulhatást, nem jelenthet egyebet, mint oly mesterséges akadályt állítani föl, melyet legyőzhetnek egyesek könnyedén, de a mely a legnagyobb részre nézve csak óriási erőfeszítéssel lesz, vagy épen nem lesz legyőzhető. Mi természetesebb, mint az, hogy egy ily akadálylyal körülsánczolt intézménytől — minden egyebet mellőzve, csupán ez egy okból is — sokkal nagyobbnak kellett lenni a távolmaradásnak az oly nemzet fiaiban, kiknek még egy idegen nyelvet is el kellett sajátítaniuk, hogy azon a pályán egyáltalán megállhassanak, mint azokban, a kiknek ez a nyelv nem volt akadály'? (Helyeslés a szélső baloldalon.) Mi természetesebb, mint az, hogy a régi osztrák hadseregbe — mert arról beszélek — hivatásszerű pályaválasztás czéljából legfőképen azok özönlöttek, a kik nagy németek voltak már eredetileg, vagy azzal az elhatározással mentek oda, hogy jó, lesznek hát németek is, nemcsak katonák. Ez csak természetes folyománya volt az adott föltételeknek. Más eredményük nem lehetett. S igy láttuk aztán azt a különös állapotot, hogy mig a közlegénységi állományban — a hova senki sem önkényt ment, hanem vitték — 45%-kal szerepelt a magyar korona népeinek ifjúsága, a tisztikarban — a melyben szabad volt quietálni — már csak 5% kai vett részt a magyar elem. így történt, t. ház, hogy a magyar elem, a monarchia népeinek ez a legharcziasabb eleme, a hadsereg tisztikarából, mondhatni kiszorult s a tiszti állomások a német faj vagy németté vált más fajú egyének monopóliumának hagyatott. És itt, t. ház, egy olyan kifejezéshez jutottam, mely mellett kissé időzni akarok. A hadsereg intézménye már természeténél fogva olyan intézmény lévén, melyben a faji jellegükhöz s ebben nyelvükhöz is féltékenyen ragaszkodó nemzeteknek, ha nem teljes lehetetlenné, de rendkívül nehézzé tétetett a sikeres concurrentia — csoda-e, ha ez az alapszervezet már magában is csábító talajául kínálkozott a monopóliumok kifejlődésének? Nem lévén szükség veszedelmes versenytől tartani, a privilegisált faj fiai özönlötték el a tiszti állásokat s ugy találták, hogy az nem is olyan kényelmetlen pálya nekik, ők választották hát élethivatásukká, ők ültek bele s kezdték és teljes joggal, a magok paírimoniumának tekinteni, saját örököknek, melybe nem szívesen eresztették be az idegen pogányokat s a ki ezekből közéjük merészkedett: megéreztették vele a gyöngyélet keserveit ugy, hogy vagy még idején, a pálya elején megszökött, vagy megtagadta természetét, farkasabb lett a farkasoknál. Ez volt az oka, t. ház, azoknak a secaturáknak, chicaneriáknak, méltatlan bánásmódoknak és üldözéseknek, melyek aztán a katonatiszti pályát a magyar fiúnak oly keservessé, kiállhatatlanná tették, hogy szabadulni igyekezett tőle minél előbb s örült, a mikor hátat fordíthatott neki. Ez volt fő oka, ez a monopólium, mely fönmaradásának legfőbb föltételét a versenynek, ha lehet, teljes kirekesztésében, ha nem lehet, legalább hát a lehetőség végső határáig menő megnehezítésében látja és keresi. Emberek vagyunk, t.ház, az pedig régi dolog, hogy „homo hominis lupus". Az osztrák hadseregnek, melynek a már említett politikai vezértekintetből okvetetlenül németnek kellett lenni, zsoldos, vagy mondjuk a félreértések elkerülése kedvéért, hivatásszerű hadseregnek, a „BerufsArmeenak" akkori szervezete mellett másfélének lenni absolute lehetetlen volt. Magyarországot az akkor még homlokarczot nyugat felé fordító Austria csupán glagis-nak, népét alkalmas emberanyagnak nézték a régi osztrák generálisok, szívesen látták az alanti és legalantibb fokozatokban, de a tisztikarban tán még kevésbbé engedtek