Képviselőházi napló, 1887. VIII. kötet • 1889. január 19–február 21.

Ülésnapok - 1887-167

58 187. országos ülés január 22-én, kedden. 18S9. ben egyes erők által nem adhatók át a nemzetnek, l fordítsa le magyarra, adassa ki magyar nyelven, hogy a nemzet elsajátíthassa. Mi és apáink nemcsak szabad, nemcsak alkotmányos hazát.de magyar hazát akartunk és akarunk. (Élénk helyeslés a szélső haloldalon.) Ezt óhajtjuk mi mindenha még e kormánytól is. (Igaz! XJgy van! a szélső balfelöl.) Bocsánatot kérek a t. háztól, megvallom nem kívántam ily hosszú ideig figyelmét lekötni. (Bálijuk! Halljuk!) Még csak azt méltóztassék megengedni a t. ház, hogy igen röviden Jókai Mórt. képviselő ur tegnap elmondott szép beszédére visszatérjek. (Halljuk! Halljuk!) A t. képviselőur az 1848/49-iki eseményekre hivatkozva azt mondja, hogy legelső megindulásunkkor a szabadságharcznak olyan szégyenteljes bukásokat kellett megérni, hogy csak egyike után is a hadügyminister e szavakkal kezdé beszédét: „Szeretnék a pinczéből felbeszélni, hogy ne lássák arczom pirulását" és ennek oka az volt, hogy nem voltak tisztek; csak akkor, a mikor ezen segítve lett, kezdett feltűnni a győzelem korszaka. A t. képviselő ur, mint mindig, igen szépen beszélt, de — engedje meg — sokat elfeledett, a min nem csodálkozom, mert sokban és sokoldalúlag foglalkozik. Igaz, én sem voltam katonai honvéd azon időben, de o sem volt, tehát a mint ő előadta saját tapasztalatait, én is saját tapasztalataimat mondom el. (Halljuk!) Téved a képviselő ur, midőn azt mondja, hogy a szabadságharcz megkezdésekor szégyenteljes bukásokat ért el a magyar ifjúság. Figyelmeztetem — ez kötelességem is — hogy mindjárt a szabadságharcz kezdetén, a pákozdi csata után az akkori képviselőház engemet és szeretve tisztelt néhai barátomat, Kállay Ödönt küldött ki hivatalosan, hogy az azon ütközetben részt vett magyar hadseregnek és ezek közt a tolnai és más önkénteseknek a h elismerését kifejezzük. I (Éljenzés a szélső balon.) Nem áll tehát az, hogy a legelső csaták szégyenteljes bukások voltak. Pedig azon tolnamegyei önkéntes csapatnak, melyet Perczel Sándor és Perczel Miklós állított össze, alig volt egy havi ideje, daczára annak, ugy megállta helyét és annyira megfutamította, megijesztette a Jellasich-féle hadsereget, hogyha közbe nem jön a magyarságnak az a botor nagylelkűsége, a melylyel minden alkalmat a teljes győzelem kivívására kész elhalasztani, tehát az egész hadsereget elfogják. Tehát mi történt? Fegyverszünetet kért Jellasich, megállapítják a fegyverszünetet és Jellasich megszökött; az a magyar hadsereg pedig, természetesen, mert még igen sok németül gondolkozó és beszélő tiszt volt közöttük, azt mondta, hogy ha megszegte is Jellasich a fegyverszünet feltételeit, tartsuk meg mi. És ezzel elég botorul kiszalasztották az ellensége* hadsereget kezeikből. De emlékezzék meg azután Jókait, képviselő ur a Dégh körül történtekre, a mikor a pártütő horvátok leportyáztak egész Tolna- és Fehérmegye szélére, akkor nem-e a Perczel Mór által vezetett magyar hadsereg, önkéntesek és egyúttal népfelkelők voltak azok, a kik előtt kénytelenek voltak a horvátok fegyvereiket letenni ? Beszéljen Jókai Mór képviselő ur Bécsben, a mi tetszik, beszéljen e képviselőházon kivül, regényeiben vagy emlékirataiban satöbbiben, a mi neki tetszik, de ne feketítse be a dicsőség napjait. (Helyeslés. (Ügy van! balfelöl.) És ha neki volt szava a fiatalsághoz, engedje meg, hogy nekem is legyen. Nekem is fiatal koromban deákul kellett tanulnomés az ügyvédi vizsgát latinul kellett letenném. Én, a ki 1828., 29., 30. és 31-ben a pesti tudományegyetemen hallgattam a tudományokat, iparkodtam jól tanulni munkát, becsületességet és hazafiságot. Akkor nekünk az jutott eszünkbe, hogy az rosszul van, hogy mi deákul vagyunk kénytelenek tanulni. Miért elveszíteni a magyar ifjúságnak ennyi és ennyi évet e holt nyelv megtanulására. Összebeszéltünk, hogy elkövetünk mindent nemzeti nyelvünknek törvénykönyvbe iktatására, hogy ez foglalja el a deák nyelv helyét, melyet idegen országokból bejött papi elemek tartottak szükségesnek behozni törvénykönyveinkbe s ezzel leigázni a magyar nemzet nyelvét. Tanultunk, izzadtunk és midőn Pozsonyban 1832-ben már mint a távollevők követe, de még nem ügyvéd, mentem fel, néhány társammal összejővén, arra a megállapodásra jöttünk, hogy hát tanuljuk meg az ügyvédi vizsgát nemcsak deákul, miképen éveken át tanították, de magyar nyelven is letenni. Mert azt akartuk, hogy adjunk példát arra, hogy az a magyar nemzetnek nemzetiségével járó kötelessége. (Helyeslés a szélső baloldalon.) És igen jól emlékszem rá, él még az, a kinek elnöklete alatt az ügyvédi vizsgát letettem, báró Vay Miklós. Elmentem hozzá ás a többi tagokhoz, a kik alatt a vizsgát le kellett tenni. Nem szabad, — mondták — kötve vannak kezeink; hanem, jó, mivel tehát önök magyarul is készültek, megteszszük, hogy feleljenek deákul is és feleljenek magyarul is. És mi lett a következése? Lassanlassan belátta több fiatal és apa ez óhajtás igazságos voltát és 1836 ban meg is hozatott a törvény, hogy a ki magyarul nem tud, ügyvédi vizsgát nem is tehet; (Helyeslés a ssélsö haloldalon) és később meg is hozatott az a törvény, hogy magyarul teendők a vizsgák. No hát, ha Jókai képviselőtársam felhívta a fiatalságot, hogy vegyenek róla példát, az ő szenvedéseiről, én is felhívom rá, hogy ebből merítsenek hasonlatot: kié a munka, kié a türelem?