Képviselőházi napló, 1887. VIII. kötet • 1889. január 19–február 21.
Ülésnapok - 1887-165
6 !<>&. országos filé* január 19-én, ssomtonton. 1889. Jó volna, ha e példán okulna a honvédelmi minister ur hadügyi minister collegájával együtt. De nem folytatom; csak még egyre kívánok reflectálni. És ez a véderő létszámának felemelése. Nehéz e felett vitatkozni, mert annak főindoka a a külpolitikai helyzet, oly tényező, melyet csak kis részben ismerünk, nagyobb részben csak sejtünk. Egyet azonban bizonyosan tudunk, hogy Európának minden állama siet véderejét fokozni. Feltűnő még is, hogy épen akkor, midőn Európa leghatalmasabb uralkodója csak az imént fejezte be békevándorlását, midőn minden hivatalos oldalról a béke szavai hangoztatnak, a háború készülődései rohamosan növekszenek. Három hatalmas állam hirdeti, hogy a béke ' fentartására szövetkezett és a mint látjuk elégerős is volt a háború veszélyét eddigelé elhárítani. De hát nem érez-e magában elég erőt oly külügyi politikára is, mely végét vetné a már alig tűrhető helyzetnek és oly noimalis állapotokat teremtene, melyek a háborúnál csak kevéssel jobb bizonytalanságot megszüntetnék. Ha a hármas-szövetségnek nincsen — talán le sem vallható — egyéb czélja, miként tűrheti a három nagy hatalom, hogy egy negyedik bűntelenül űzze nem is leplezett cselszövényeit a jeges tengertől Afghánig; hogy valószínűen a valónál nagyobbra felfujt esapatösszpontosítások által folytonos izgalomban tartsa egész Európát és kényszerítse tönkre silányító készülődésre. Valóban, t, ház, kár annyira hivalkodnunk haladással, alkotmányokkal, parlamenti intézményekkel, midőn még mindig ott állunk, hogy egy pár ember szeszélyétől függ a világ sorsa. (Élénk helyeslés bal felől.) Végül méltóztassanak megengedni, hogy néhány észrevételt tegyek a törvényjavaslat védelmére mondottakra. (Halljuk!) Kern fogom zavarni az előadó ur nyugalmát; beszédje amúgy is csupán paraphrasisa az indokolásnak; ezt pedig czáfolni alig szükséges. Áttérek a honvédelmi minister úrra. (Halljuk! Halljuk!) Készséggel elismerem nagy érdemét, kiváló szervező tehetségét, roppant szorgalmát. Ép azért sajnálom, hogy benne, a ki oly jó magyar ember és hazafi, az osztrák tábornok oly nagyon dominál a magyar minister felett. Nem bírnám megérteni, ha nem jutna eszembe egy kis jelenet, melynek még menekvő létemkor tanúja voltam. Az ötvenes években a franczia coup d'état után Jersey-szigetén lakván, kertemben két franczia napszámos dolog közben hevesen politizált. Az egyik republikánus volt, a másik Napóleon hive; a hosszú vita után, mikor a republikánus ellenfelét egészen sarokba szorította, ez felkiáltott: Mais que veux tu : c'est son métier. Nohát mit akarsz, hiszen ez a mestersége. (Derültség a balon,) A minister ur kétségbe vonja Horánszky Nándor t, képviselőtársunk számadatait; fzembeállítja azokkal saját számítását. Meg is nyugodnám benne, ha a minister ur elvállalná érte a kezességet, hogy a hadügyminister azzal be fogja érni. Eddig azonban azt tapasztaltuk, hogy alig volt delegatio, melyben a hadügyminister a rendes kiadásokra póthitelt ne kért volna. A minister ur nem lát sérelmet a 14. §-ban; nem látnak benne sokan a túloldalon. Ilyen politikusok természetesen nem tudják, vagy inkább nem akatják megérteni a különbséget a 14. §. és az ide vágó régi intézkedések között. Pedig bizony a különbség' nagyon lényeges. Eddig minden tiz év után, az egész véd tör vény tárgyalás alá kerülhetett, a törvényhozásnak volt alkalma azt, ha szükségét látta, módosítani, hiszen most is azt teszi. Ezentúl csak akkor fog a ház elé kerülni, ha a kormánynak tetszik, vagy a jelenlegi parlamenti viszonyok között legalább is kétséges sikerű kezdeményezési jognál fogva. A kettő között a különbség csak az, hogy amaz reális alkotmányos jog, a másik olyan alkotmányos jog, melyre ráillik a nesze semmi. Azt mondják, ott van correctivum gyanánt az újonczok kiállítása megszavazásának joga. Nohát tisztelem én azt a bölcsességet, mely oly törvényt alkot, mely ha hiányosnak mutatkozik, csak olyan extrém eszközökkel orvosolható, minő az újonczok kiállításának megtagadása. Hát nem tudják, hogy az a nemzet, mely ily kényszereszközökhöz kénytelen folyamodni, már legalább is egyik lábával a forradalom ösvényére lépett. (Ugy van.', balfelöl.) A t. minister ur a nyelv kérdésében egy sajátságos érvet használt, midőn rámutatott, hogy még a kevésbé művelt közlegények is elsajátítják a német nyelvet. De hát épen itt a bökkenő, hogy a közös hadsereget valóságos gennanisáló intézménynyé akarják fejleszteni. Mi pedig jogosan követeljük, hogy mint minden más intézmény, ugy a hadsereg is a magyarosodás ügyének szolgáljon. (Élénk helyeslés. Ugy van! hal felöl.) És itt, az eszmetársulásnál fogva egy rövid történelmi kiigazítással akarok szolgálni a, t. niinisterelnök urnak és Ivánka Imre t. képviselő urnak, a kik felhozták, hogy lám 48-ban is a magyar hadseregnek tekintélyes része német vezénylet alatt állott. Nohát ez sem volt egészen igy. Klapka, Damjanics, Kazinczy, Kmetty, Nagy Sándor hadosztályaiban jobbára csak a fővezénylétben használtatott a németnyelv. így volt ez Bem seregében is. Perczel seregében pedig kizárólag magyar volt mindig. Csupán közvetlen a Grörgey alatt álló seregnél volt az német; de még abban is a honvédzászlóaljak egészen magyarul vezényeltettek s a
