Képviselőházi napló, 1887. VII. kötet • 1888. deczember 3-1889. január 18.
Ülésnapok - 1887-164
380 !**• o^zágos ülés január 18-án, pénteken. 1889. milliót kell kiizzadnia. (Helyeslés a szélső haloldalon.) A külügyi helyzetre hivatkozott majdnem minden túloldali szónok. Valóban nem értem, mily összefüggés van a külügyi helyzet és azon kérdés közt, hogy fenforog-e valamely ok arra, hogy Magyarország fennálló törvényeiből és jogaiból valamit feladjon. Hiszen a külügyi helyzetet legfeljebb az érdekli, a mi a törvényjavaslatban a véderő fokozását illeti. Hivatkozom minden igazságos Ítélőre, hogy vájjon az összes ellenzéki beszédekben hallott-e egyetlen egy panaszszót az ujonczjutalék emelése ellen? Constatáltuk átérhet, sokaljuk, fájlaljuk azt, de ellene nem szóltunk. Tehát nem erre kell hivatkozni, hanem azon okozatos összefüggést kell bebizonyítani két különböző kérdés közt. Én ellenkezőleg ugy vagyok meggyőződve, hogy mikor a pénzügyi helyzet komoly, az állam vezetőinek feladata még inkább ügyelni arra, hogy a nemzet a maga belállapotával meg legyen elégedve, {Ugy van! a szélső halon) hogy annál készségesebben, annál lelkesebben hozza meg azon áldozatokat, melyeket a netaláni nagy események tőle követelnek. (Helyeslés a szélső halon.) A főkérdés, mondom, az, hogy fenforog-e valamely plausibilis ok arra, hogy a magyar országgyűlés eddig élvezett bármely jogáról lemondjon, fennáll-e ok arra, hogy belenyugodjék oly intézkedésekbe, melyek a mellett, hogy indokolatlan terhet rónak egy osztályra, az államiságot is megsértik ? És ezekre most térek át. Két dispositió van a törvényben, mely leginkább provocálja az éles kritikát nemcsak, hanem valóban, phrasis nélkül szólva, a hazafiúi indignatiót. Az első, a mi az egyéves önkéntesekre vonatkozik. Ez a pont magában véve csakis egy oly haszontalan, katonailag nem indokolt nagy teher jelentőségével birna, de kapcsolatosan a nyelvi kérdéssel és a cultusminister ur által kibocsátott rendelettel, melyre még visszatérek, de a melyről egyelőre csak annyit jegyzek meg, hogy kétséget nem szenved, hogy az előlegezése volt az országgyűlés votumának, mely szerint a nyelvi kérdésre nézve maradjon meg minden ugy, a mint eddig volt a tiszti vizsgáknál; mondom, ez az intézkedés is nagyfontosságú államjogi kérdés jelentőségét ölti magára. Önök folytonosan ajkukon hordják az államot és állameszmét. Mi az állam ? Nem valamely anyag, a mely csak a földet és az embereket öleli fel, hanem az állam egy szervezet, olyan mint egy emberi szervezet, a mely magában foglal épen mint az, testet és lelket: egy népnek összes működése és tevékenysége ugy anyagi, mint szellemi terén, ipara, kereskedelme, művészete, hadászata, tudománya, irodalma és mindenek felett nyelve, mert ez képezi a médiumot, melynek erejével mozgásba hozzuk a többit, egy-egy alkatrészét képezi az állameszmének. Az az ország, az a nép tehát, mely azon intézményben — melyet a cultusminister ur a legmagasabb fokon állónak, a legfontosabbnak mond — nem képes államiságát érvényesíteni, lehet ország, lehet nép, de nemzet és állam nem. (Ugy van! a szélső haloldalon.) Engedje meg a t. ház, hogy arra a rendeletre nézve néhány szót nioirdjak annyival is inkább, mert az nekem majdnem személyes kérdésemmé vált, a mennyiben a t. minister ur arra hivatkozott, hogy ő a költségvetés tárgyalása alkalmával a pénzügyi bizottságban ezen nézeteit előadta és a pénzügyi bizottság összes tagjai azt helyeselték, pedig azok közt voltak ellenzéki képviselők is. (Halljuk!) Nem hiven méltóztatott elmondani a t. minister ur, hogy mi történt a pénzügyi bizottságban és nem hiven méltóztatott állítani, hogy akár mi, akár a bizottság többi tagjai is helyeselték volna ezen nézeteit, mert ezeket ő ugy elő nem adta. Sejtelme sem volt senkinek arról, hogy a t. minister kapcsolatosan a véderőtörvényjavaslattal, ily irányú rendeletet szándékozik kibocsátani; még kevésbé sejthette valaki azt, hogy túl fogja magát tenni a törvényen is és bele fogja iktatni a rendeletbe a német nyelvet mint tannyelvet. Történt pedig a pénzügyi bizottság tárgyalása alkalmával a következő: egyik t. képviselőtársam fölszólalt — igen helyesen — a német nyelv tanításának csekély eredménye miatt és fölhívta rá a t. minister ur figyelmét. Ehhez mindnyájan hozzájárultunk s hozzájárultam én is annyiban, hogy nemcsak a nyelvet, hanem egyáltalában a nyelveket nagyon rosszul és impractice tanítják. Példákat is idéztem ugy a franczia, mint a latin nyelvre vonatkozólag és ezekre is kértem a t. minister ur figyelmét; de egyúttal a legerélyesebben tiltakoztam t. képviselőtársamnak azon elve ellen, hogy azért is szükséges a német nyelv tanulása, mert utóvégre számot kell vetni azzal a tényleges állapottal, hogy a mi ifjainknak, ha a tiszti vizsgát akarják letenni, németül kell tudniok. Éz ellen leghatározottabban tiltakoztam. Hivatkozom jelenlevő tagtársaimra, kijelentvén, hogy én igenis, mint minden józan eszű ember óhajtom, hogy ifjaink tanulják meg a német nyelvet, az irodalom kedvéért és gyakorlati szempontból is: de a leghatározottabban tiltakozom az ellen, hogy azért tanulják meg, hogy képesek legyenek a tiszti vizsgát letenni. (Ugy van! Ugy van! a szélső haloldalon.) Hozzátettem, hogy nem habozom kimondani, hogy ha erre kellene tekintettel lennem, én mint apa megtiltanám fiamnak, hogy németül tanuljon. (Tetszés a szélső haloldalon.) A t. minister ur hivatkozott Németországra és Francziaországra, hogy amott kötelező a franezia, imitt a német nyelv. Uraim, önök folytonosan olyas valami ellen tiltakoznak, a mit közülünk
