Képviselőházi napló, 1887. VII. kötet • 1888. deczember 3-1889. január 18.
Ülésnapok - 1887-159
262 159. országos ülés január 12 én, szombaton. 1889. mint beszorulva a közös hadsereg abroncsai közé. A valódi ok nem egyéb, mint kenyérkérdés. Nagy és melyreható kérdés ez. Ha az osztrák hadsereg scliematismusait valaki végig lapozza, ugyanazon tiszti családokat találhatja meg, mondhatni már I. Ferdinándtól kezdve, legalább attól fogva, mióta ezek a scliematismusok rendszeresek. Ugyanazok a tiszti családok hagyományosan öröklik a tábornokságot, nz ezredességet, a törzstiszti állásokat; gyermekeik ingyen nevelésben részesülnek Wiener-Neustadtban, Mährisch-Veisskirchenben, a leányok Hernalsban s az ilyen családapáknak nem kell gondoskodni gyermekeik neveltetéséről. Lehet az illető herczeg, gróf, vagy báró, élhet gondtalanul, gyermekeiről nem kell gondoskodnia. (Ugy van! a szélső baloldalon.) Vannak családok, melyeknek sarjai századok óta mindig generálisok, noha jeles tettet vajmi ritkán mutatnak fel. (Ugy van! a szélső baloldalon.) Van néhány száz, vagy mondhatni ezer katonai család, melyeknek a tiszti állások kizárólagos dominiumuk. Innen van az, hogy azért, hogy a fényes rangban könnyű móddal megélhetést, befolyásos rangot, gyermekeik ingyen neveltetését elérhessék, ezen családokban a tiszti állások úgyszólván örökösek és ki lehetne számítani, hány millió frtra megy az az összeg, melyet egyes ilyen katonai családok az államtól kaptak. Nem mondom, hogy némely tagjaik nem érdemelték meg, de ők akár megérdemelték, akár nem, ezt örökös jognak tekintik. És mivel különösen a felső tiszti rangokat ezen családok tekintik kizárólagos uradalmuknak, ezért nem akarják a magyar családokat oda ereszteni. Ez a valódi ok, a kenyér- és hatalomféltés, amiért a magyar ifjúságot nem szivesen látják ott, talán nagy kegyesen a tartaléktisztek közé még beeresztik, hogy mikor a mozgósítás kezdődik, ágyutölteléknek jó legyen; de a tettleges állományú tisztek közé nagyobb számmal bebocsátani nem fogják, mig uralmukat ezen katonai családok fen tartják és az irányadó körökre bizonyos nyomást birnak gyakorolni. Ezen szempont, t. ház, legalább a vita keretében, még nem volt tárgyalva, én tehát rámutattam —noha a kérdés igen kényes — de be lehet okmányilag bizonyítani és méltóz tassék ezt is fontolóra venni, hogy a bokorban tulajdonkép hol rejtőzik a nyúl. De azt kérdezhetné valaki tőlem, hogy ha a hadtesti rendszer oly módon átalakíttatnék, a mint előbb vázoltam, hogy tudniillik a tiszti concretual status ketté választatnék, egyrészt mi történnék a most szolgálatban álló kétségkívül érdemes tisztekkel, másrészt pedig hol vennénk, ha ezek elmennének, kellő számmal magyar tiszteket? Ezen aggodalmakra válaszolok. A most szolgálatban álló tisztekkel nem történnék semmi, mert meggondolnák magukat, egy darab ideig zokon esnék ugyan nekik, de van egy ur, a császárnál is nagyobb ur: a kenyér és ez fogná őket kényszeríteni arra, hogy maradjanak a magyar szolgálati nyelv mellett is és akkor meg fognának tanulni magyarul, hisz ugy is kötelessége a tiszteknek az ezred-nyelveket birni. A minister ur nem fogja állíthatni, hogy ez papiroson van, bár azt hiszem, nagyobbrészt papíron van, a huszárezredeket kivéve. Ha pedig nagyobb számban mennének el a most szolgáló tisztek, a mit nem hiszek, bőven fogják őket pótolni az odatóduló magyar ifjak, mert a magyar ifjakat csak az erőltetve keresztülvitt németnyelv a tiszti vizsgánál és a szolgálatnál tartja vissza. Erre világos bizonyíték az, hogy a Ludovica-académiában annyi a folyamodók száma, hogy azoknak alig egy harmada juthat be, mig a sorhadi intézeteknél fogyott a folyamodók száma. Ezek magának a minister urnak adatai. De továbbá a minister ur adatai szerint, mint már érintve volt, a közös hadseregben minden száz magyar önkéntes közül 27 válik be tisztnek, mig a Ludovica-académiában a honvédség számára összevont 87 egyéves önkéntes közül tavaly 84 tette le a tiszti vizsgát; az idén 103-an vannak és remélem, hogy ezek közül 100-au fognak sikerrel vizsgázni. Ez mutatja, hogy a magyar ifjú nem idegenkedik a katonai szolgálattól, nagy képességekkel is bír arra, hanem idegenkedik a közös hadseregben uralkodó katonai szellemtől, idegenkedik azon katonatisztektől — tisztelet a kivételeknek — a kiket azon irány hat át, melyet vázoltam, idegenkedik a német nyelvtől, melyet nem is volt alkalma megtanulni és adja isten, ne is legyen oly módon alkalma, mint a cultusminister ur kívánja. (Helyeslés a szélső baloldalon.) A ki a hadsereg viszonyait ismeri és azokat a honvédség viszonyaival összehasonlítja, látni fogja, hogy a hadseregnél a tettleges állományú tisztikarban csakis az elnémetesedett magyarokat látják szivesen, mig a meghamisítatlan magyar szelleműek — példákból tudjuk — hogyan üldöztetnek. Nem akarok nevekre, tényekre hivatkozni, pedig lehetne. Talán azért iparkodik a t. minister ur társával, az uj cultusminister úrral egyetemben germanisálni a magyar ifjúságot, hogy igy elnémetesítvén őket, legalább tartalékos tiszti anyagot nyerjen belőlük. Nagy vád volna, t. ház, — noha mai nap semmi sem nagy a tényekkel szemben, melyekkel vakmerően a piaczra állnak — ha engem vádolnának azzal, hogy germanisalok, én ezt magyar ember létemre roppant nagy vádnak tartanám. Én a t. minister urat germanisálással vádoltam és vádolom e törvényjavaslat tárgyalásánál is, melynek kiáltó bizonyítéka a tiszti vizsgáknál és egyáltalában a hadsereg szolgálatában megkövetelt német nyelv.
