Képviselőházi napló, 1887. VI. kötet • 1888. október 17–deczember 1.

Ülésnapok - 1887-142

142. országos ülés november 29-én, csütörtökön. 1888. g J y tói, hanem az állam kezelése és ellenőrzése alatt álló közalapítványoktól váltatik meg. Azok, a kik a megvásárlást eszközölték, analógia alapján könynyen juthattak azon tévedésbe, hogy a regálét tulajdonkép az államtól magától vásárolták; mert azok az egyszerű falusi emberek bizony nem tudnak különbséget tenni a közalapítványok s a pénzügy ministerium tisztviselői közt és igy azok, a kik finomabb distinctiókban kevésbé jártasok, nem csekély aggodalommal várják e törvényjavaslat intézkedését, mely legfontosabb anyagi érdekeiket — ugy látszik — teljesen figyelmen kivül hagyja. Nagyobb nyomatékot kölcsönöz a dolognak az, hogy a legtöbb esetben e vásárlók nem ügyes, furfangos és speeulativ természetű magán emberek voltak, hanem a községek oly hatósági ellenőrzés alatt álló erkölcsi testületek, melyekről a furfangoskodás esete föl sem tehető. • Még fontosabbá válik a kérdés az által, ha meggondoljuk, hogy a községek e müveleteket kölcsönpénzzel, tehát oly pénzzel hajtották végre, mely után nekik sokkal több kamatot kell fizetni, mint a mennyit a megváltás alapján kapnak. Ha tehát a törvényjavaslat ugy fogadtatik el, a mint az most szövegezve van, akkor a községek kétszeresen fognak károsodni. Először az által, hogy elvesztik az alig néhány évvel ezelőtt kifizetett tetemes összegnek nevezetes részét, és másodszor a kamatdifferentiák által, melyeket évek hosszú során át fizetniök kell. Azt gondolom, t. ház, hogy e törvényjavaslatnak czélja nem az, hogy akár egyeseket, akár községeket megkárosítson, hanem magából a törvényjavaslat szelleméből, a megváltás fogalmából és eszméjéből folyik az, hogy tiszta és a valóságos értéknek megfelelő teljes kártalanítás adassék. Ez eszmét találom lefektetve az eredeti javaslatban s e gondolatot domborítja ki a 2l-es bizottság indokolásában, hasonló értelemben vitatkozik a ház máihárom napja, sőt a 21 es bizottság, mely a törvényjavaslatot minden egyes részleteiben gondos bírálat alá vette, módosításait szintén ez irányban vitte keresztül. Örömmel ismerem el, hogy a 2l-es bizottság elment az engedékenység véghatáráig, el majdnem odáig, a meddig közönséges, merev jogi fogalmak szerint elmenni már alig lehet; sőt a ministerelnök ur is, a ki különben engedékenységre nem igen szokott hajlandó lenni, engedékenységében odáig ment, hogy az állam korábbi megkárosításától is hajlandó volt eltekinteni, csakhogy egy egész ország lakóit e kérdésben tetemesen meg ne károsítsa és ez által Staatsraisoni eszméknek hódoljon. És csodálatos, hogy ezen kedvező, mondhatnám enyhe felfogás daczára, mely a 2l-es bizottságban ur*)kodott, az általam említett eset kimaradt a törvényjavaslatból. Én gondolkoztam a felett, hogy miért maradt ki, de valódi okát kitalálni nem tudtam. Kihagyatott talán azért, mert nem volt a21-es bizottságban az erős egyéni érdeknek elég számos és hatalmas szószólója és képviselője, vagy talán azért, mert nem volt a 21-es bizottságban senki, ki ezen kérdést, ismerve annak fontosságát, a bizottság előtt felfedezte volna, vagy kihagyatott azért — és a magam részéről leginkább képzelem és hiszem ezt — mert az államnak és a közalapítványoknak fogalma a bizottság előtt annyira analóg és synonimnak tűnt fel, hogy a közalapítványoktól megváltott regáléra nézve külön intézkedés felvételét a bizottság szükségtelennek tartotta. Ezen felfogás mellett tanúskodik a törvényjavaslat szövege, mert a szöveg maga sehol az államkincstárról nem szól, mindenütt az államról tesz említést, az állam fogalmába illeszti a közalapítványokat is. Akármi volt azonban az oka annak, hogy az általam említett eset a bizottság szövegezéséből kimaradt, egy előtttem kétségtelen és világos. És ez az, hogy ezen kérdés elintézésének a törvényből magából kimaradni nem szabad és nem lehet. Meg kell azt oldani nézetem szerint még pedig a jog és a méltányosság alapján. Ha szabad volt a 21-es bizottságban elmenni az engedékenység véghatáráig, a mit a magam részéről sem nem panaszlok, sem nem irigylek, akkor azt tartom, nem lehet megengedni, hogy egyes virágzó községek érdekei teljesen mellőztessenek és jóhiszemtíleg kötött adásvevési szerződései teljesen figyelmen kivül hagyatva, megfosztassanak azon jogtól, mely szerintem őket teljesen megilleti, tudniillik a teljes kárpótlás jogától. Én azt gondolom, t. ház, hogy mi e törvényjavaslattal senkit, sem magánost, sem községet károsítani nem akarunk, mert elvenni másét még a törvényhozásnak törvény utján sem szabad. (Igaz! Ugy van! oalfelSl.) Meg kell tehát adni mindenkinek a magáét, egyforma mértékkel kell mérni mindenkinek s ezért fel kell venni ez esetet a teljes kártalanítás módozatai közé. Én azt hiszem, hogy a közalapítványokkal a cultusministerium ellenőrzése alatt jjkötött szerződéseket csak valódiaknak lehet tekinteni, maga a községi élet nyilvánossága, a közhatóságok által való ellenőrzés, a fictiv szerződések lehetőségét teljesen kizárja. Ezen szerződéseket tehát valóknak kell tartani, az értök fizetett összeget teljes értékűnek kell venni, azért tehát érettök teljes és tökéletes kárpótlás adandó. Ezt kívánja a törvényjavaslat szelleme, a megváltás fogalma és az igazságnak, de az egyformán mért igazságnak nézetem szerint sérthetien alapelve. Hogy pedig az általam javasolt módosítás a törvényjavaslat szövegében precisebben bevétethessék, bátor vag}-ok azt írásban benyújtani s kérem azt felolvasni. Elnök: A módosítvány fel fog olvastatni. Dárdai Sándor jegyző (olvassa a módosítványt):« Módosítvány az ital mérési jövedékről