Képviselőházi napló, 1887. VI. kötet • 1888. október 17–deczember 1.

Ülésnapok - 1887-141

288 141. országos ülés november 28-áu, szerdán. 1888 correetivumra azon esetre, ha netán túlságosan nagynak tüntetik fel a jövedelmet s ennek folytán a kártalanítási összeg túlságos magasra ütne ki. (Zaj. Halljuk!) E correetivumra elismerem, hogy szükség van ; de azt nem ismerem el, hogy ily alakban volna arra szükség, mert azon alakban, melyben ezt az 4. §. tervezi, semmi körülmények közt el nem fogadhatom. Minden törvény egyik fő kelléke, hogy világos legyen, mert a törvény meghatározza azon jogokat, a melyek végrehajtásával a kormány megbízatik s egyúttal a kötelességeket is, melyekkel a polgár tartozik; ezeknek pedig világosan, minden kételyt kizárólag kell kifejezve lenniök, különben a törvény elveszti értékét és a legkülönbözőbb magyarázatokra ad alkalmat, a mi az egyesekre nézve különösen ilj törvénynél, melyben pénzről van szó, végzetes hatással lehet. En, t. ház, azt találom, hogy e szakasz nem felel meg a kifejezések szabatossága követelményének és van benne e mellett egy oly jogi elv, a melyet nem fogadhatok el s nem találom helyesnek, hogy ez törvénybe egyáltalában iktattassék. Azért 4 részre osztom módosítványomat. (Halljuk! Halljuk!) Első megjegyzésem, t. ház, az, hogy e szakaszban azon kifejezés foglaltatik: „illetékes pénzügyi közeg." A mennyire én tudom, e közeg az adófeiügyelő; sokkal czélszerűbb volna tehát világosan kitenni, hogy az „adófelügyelő", mert hiszen e törvényben úgy is függővé tétetik a magánjog, a magántulajdon értékesítése formalitásoktól, pl. bizonyos határidő megtartásától, a mely formalitásokat elmulaszthat, eltéveszthet vagy félreérthet az illető érdekelt fél; ne szaporítsuk tehát a zavaros fogalmakat, hanem egyenesen érthetőleg tegyük bele azt, a mit ki akarunk fejezni, a mi itt nem más, mint: „az adófelügyelő." (Helyeslés balfelöl) Második megjegyzésem e kifejezés ellen irányul : „alapos kétely*', melyben én a legnagyobb ellenmondást találom. Ha valami alapos, akkor már nem kétely, a kétely magában pedig alapos nem lehet. ((így van! balfelöl.) Az ily kifejezést tehát, a melyet irodalmi vagy társadalmi nyelven használhatunk, mert ott következéssel nem bir, a törvénybe iktatni nem találom helyesnek. Nézetem szerint nemcsak a kifejezés helytelen, de siílyos következménye is van. Ha az adófelügyelő vagy az illető pénzügyi közeg kételyét fejezi ki, az illető érdekelteknek kell bebizonyítani azt, hogy ezen kétely alapos-e vagy alaptalan. Ezt igen veszedelmes jogi felfogásnak tartom, mert azt hallottam, hogy ha valaki valamit állít, azt tartozik bebizonyítani, de azt sohasem hallottam, hogy ha valaki valamit állít, azt, vagy annak ellenkezőjét más tartozik bizonyítani. Itt egy negatívumot kellene bizonyítani annak, a kiről szó van, azt pedig bebizonyítani positiv adatokkal, azt hiszem, teljesen lehetetlen. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Ne menjünk ezen térre, t. ház, mert ez igen meszszire vezet bennünket. Ez hasonlít ahhoz — engedje meg a t. ház, hogy egy anekdotát hozzak fel — midőn az egyszeri ezigány, kit rajta kaptak a lopáson, de tettét a biró előtt tagadta, a biró azon figyelmeztetésére, hogy itt van két tanú, aki látta, hogy lopott, azt válaszolta, hogy ő megállít ezer tanút, a ki nem látta. Ha ily térre megyünk, ezzel nagyon összezavarjuk a jogi fogalmakat. De, t. ház, azt lehetne mondani, hogy nem is arról van itt szó, hogy az az illetékes közeg egyszerre csak előáll s azt mondja, hogy én bennem támadt ezen kétely, ugy magától a levegőből, tessék ezt az érdekeltet felelősségre vonni, bizonyítsa be, hogy ezen kétely nem helyes. Azt hiszem, hogy így maga a t. kormány sem magyarázza, hanem ugy, a hogy a dolog valósággal van, hogy az az adóközeg bizonyos adatok nélkül semmi esetre sem fog kételyt kifejezni. Tehát ha neki adatai vannak, miért ne adja azokat elő smiértne használja azokat bizonyítékul, hiszen igazság szerint így is az tartoznék bizonyítani, a ki a kételyt támasztotta. De a törvényjavaslat megmarad azon kényelmes álláspont mellett, hogy az illető közeg a kételyt fejezze ki 5 a bizonyítás pedig másra háríttatik. Megmondom, mi ennek az oka. De mielőtt ezt tenném, engedje meg a t. ház, hogy azon esetet, midőn több adó fizettetett, mint a mennyit a törvény szerint a regaletulaj (Ionosnak fizetnie kellett volna, egy kissé közelebbről megvilágítsam ; ily eset különben sem lesz sok. Ezen eseteket két részre lehet osztani. Egyik részök az, midőn maga az illető hamisan vallotta be adóját, magasabbra azon ezélhól, hogy magasabb kárpótlást kapjon. De mikor kellett ezt tennie? Az 1882 —1886. években, a mikor még alig tudta valaki, hogy a regale-jog meg fog váltatni, tehát csakis oly ember tehette, akinek mindenesetre igen sok pénzzel kellett rendelkeznie s igy ilyen calculussal nagyon kevés ember élhetett. Az az eset is lehet t. ház, hogy szerződéssel igazolja azt, hogy ő több regale-jövedelmet élvezett, minta mi a valóságnak megfelel. Ez, t. ház, szintén ritka eset lehet, mert utóvégre is a szerződés kötelező a bérlőre nézve és olyan szerződést, a melynél fogva nagyobb összeget lehet rajta megvenni, mint a mennyit tényleg fizet, ritka eset, hogy a regalebérlő elvállalt volna. De az ezen szakaszban contemplált ilyen esetek legnagyobb része abból származik, hogy az adó helytelenül vettetett ki és sok eset vau, hogy az illető adófizető szorgalmazta adójának leszállítását, melyet túlságosnak talált, de ezen szorgalmazásának eredménye még sem volt. Tehát az adó igazságtalanul rovatott ki, a min az illető nem tudott segíteni. A legtöbb eset, hogy ily nagyobb adófizetés fordult elő, ezen körülményben gyökerezik. Ez az egyik forrás, a melyből a pénzügyi közegek kételyt merítenek; de vannak