Képviselőházi napló, 1887. VI. kötet • 1888. október 17–deczember 1.

Ülésnapok - 1887-133

Í06 188. országos ülés november 19 én, hétfőn. 1888. Tudjuk itt ép oly jól, mint a túloldalon, a köztudomású tényt, hogy a városok a nemzeti műveltség és erőgyarapodás elsőrendű tényezői s mennél jobban erezik e hivatásukat, annál több terhet vállaltak magukra s háztartásukat összes jövedelmeik arányához képest rendezték be. Meg van ennélfogva köztünk is az aggodalom, hogyha e városok most az ital mérési jog növekedő hasznának egy részétől elesnek s ez érzékeny csorbulást más forrásból fedezni nem bírják, mert a pótadót is bajos emelni ott, hol az már is negyven-ötven s néhol tán még több százalékra megy: akkor vájjon betölthetik-e hivatásokat ugy, mint betöltötték eddig? Érdeklődik a mi pártunk is kötelessége szerint a rendezett tanácsú városok s különösebben is azok iránt, melyek nagy lakosság mellett kevesebb községi vagyonnal bírnak. Tudjuk jól, liogy noha a rendezett tanácsú városok minőségi lajtorjája igen hosszú s azok, a melyek az alsó fokokra esnek, nem versenyezhetnek tán némely virágzó nagyközséggel sem s mutatkozik is nálunk néha a hátramenési sajnos hajlam, hogy magukat nagyközséggé devalválják; de ezekkel szemben van viszont elég nagy fejlődésü, fontos hivatású város, melyek administratió, kövezés, világítás, köztisztaság, tan- és mtíintézetek, emberbaráti czélok, ipari s kereskedelmi érdekek istápolása által nem egy törvényhatósági joggal fölruházott várossal állják ki győztesen a versenyt, noha megyei közterhekhez is kell járulniok, a mitől amazok menttek. Ki lehetne tehát közönyös ama kívánsággal szemben, hogy az ilyen városok amunicipálisokkal egyenlő elbánásban részesüljenek. Mert ha tény is, hogy a rendezett tanácsú városok, mint ilyenek, nem bírtak általában uri joggal s egy részök csak újabban szerezte meg azt, de birván a jogot, csak oly jogos tulajdonosai, mint a királyi kisebb haszonvételeknek ama szerző családok, melyek azokat a birtokkal együtt vették meg s melyeknek elődei semmiféle hűbéri jogot nem birtak és nem is bírhattak. S a városok e tekintetben annál inkább óhajthatják a lehető legméltányosabb kárpótlást, mert e szerzett jogot adórendszerük nélkülözhetetlen forrásává, alapjává tették. Tudjuk ez oldalon is, hogy noha az országos fejlődés anyagi és erkölcsi hasznának java része a városokra, főleg a vasúti góczponttá vált helyekre esik : fejlődésükkel együtt kötelességeik is szaporodtak, melyeknek teljesítése fokozott kiadással jár. Mindez természetessé teszi kérésüket, a minek elismerése nyilvánul kormányelnökünk ama kijelentésében is, melyet nem e házban, hanem a mi pártunk kebelében hangoztatott először, hogy tudniillik a rendezett tanácsú városokat is hajlandó részeltetni a megváltásból eredő kincstári haszonban, addig a fokig, meddig az állami érdek megengedi. (Helyeslés jobb felől.) Hol ez a határvonal, annak megvonása lehet eltérő nézetek vitatárgya; de az nem lehet, hogy mi itt, pártkülönbség nélkül, első sorban az állam közérdekét tartozunk szem előtt tartani, mert ha ez megrendülne, vele együtt megrendülne egyesek, községek és városok jóléti alapja is. Ennélfogva minden természetes kérés egyszersmind föltételes kérdés előttünk. A kérdés az, megengedi-e az állam érdeke a, kérés teljesítését ama vezérelv szerint, hogy a műveletnek okvetlenül ki kell fizetnie magát. Bár ha nem engedné meg, akkor meg az a kérdés támadhat föl, hát aztvajjon megengedhetné-e az állam érdeke, hogy polgárosodásunk főeszközlői, a városok, bevételi érzékeny apadásuk következtében, csapatosan vérszegénységbe jussanak? Bizalmam, reménységem van a kiegyeztetés lehetőségében s vetem azt ama tudatba, hogy a, kártalanítás voltakép számművelet, melynek pontos végrehajtása kizárja a tetemesb tévedéseket. Ha semmiféle kárpótlandó jogért nem fizet az állam többet, mint a mit tényleg érés jövedelmez, akkor sem az ősi jog tulajdonosai, sem a szerzett jogélvezői egyesek, városok, de az állam sem veszthetnek. Vesztenének csak akkor, ha — mi nem tehető fel — a mérték egyenetlen volna s nem helyes kedvezések csorbítnák meg az eljárás szabatosságát. A megváltás révén magam is nagyon szeretném látni az állam mentül nagyobb nyereségét; de megvallom, ezúttal nem ezt tartom a fő szükségnek, hanem azt, hogy az állam semmiesetre se veszítvén akkor, midőn a kormány, a törvényhozás és az egész nemzet legkomolyabb törekvése oda irányul, hogy a deficitek hínárjából valahára kivergődhessünk. Ez okból nem tartom elfogadhatónak azt a kivánatot, hogy a városokat általában vegyük ki a művelet alól. Sarkaikból fordítná ki ez a törvényjavaslatokat s meghiusítná az egész korszerű törekvést. Az államtól lehetetlen olyan káros vásárt kívánni, hogy a hús teljes árában vegye meg a csontot hús nélkül. (Derültség.) Okszerűbb volna ennél azt kívánni, hogy ejtsük el az egész ügyet, daczára, hogy annak megoldását rég sürgeti, követeli a haladó kor szelleme, a fejlődés nagy érdeke, mert ez az elavult, elformátlanodott hűbéri maradvány útjában áll a mai gazdasági és forgalmi élet fejleményeinek ; mert a jus dominalet, mely tulajdonkép a földesurisághoz volt kötve, de attól utóbb elszakadozott, nemcsak az idő természetes folyása értékteleníti, hanem a forgalom, ipar és kereskedelem érdekében maga a törvényhozás is nem egyszer volt kénytelen anynyira csorbítgatni, hogy ez a jog annál kevesebbet érne, mennél később kerülne rá a kártalanítás sora; és mert ezt a jogot a változott viszonyok még formáiban is ugy eltorzíták már, hogy sok helyen nagy területekre kiterjedő bérleti üzletté, ' kizsákmányolási rendszerré vált, mely termesz-