Képviselőházi napló, 1887. V. kötet • 1888. május 8–junius 21.

Ülésnapok - 1887-99

19. országos ülés május 8-án, kedden. 1888. 21 nincs fogalma a törvényről, daczol minden neme­sebb törekvéssel és egyedüli czélja, kóborolva járni be a világot, lopással, rablással tengetni életét és valóságos ostora lenni a társada­lomnak. Ezen abnormis állapotok létezését, de egy­úttal azoknak tarthatatlanságát is, ugy hiszem, senki sem tagadhatja. Azok orvoslása tehát a leg­égetőbb szükség, de egyúttal elodázhatlan köte­lessége azoknak, kik a polgárok erkölcsi, szellemi és anyagi jólétének emelésére és előmozdítására vannak első sorban hivatva. Csakhogy ezen álla­potok gyökeres orvoslására érvényben levő rend­őri törvényeink és az egyes megyék által e tárgy­ban hozott szabályrendeletek, a mint ezt könnyű Ieend bebizonyítanom, teljesen elégteleneknek bizonyultak. Senki nem állíthatja, hogy ezen állapotok megszüntetése és mérséklésére az egyes törvényhatóságok minden lehetőt meg ne tennének. Csakhogy, fájdalom, erőik gyengéknek, az eszközök alkalmatlanoknak bizonyultak, tehát czélhoz sem vezethettek ; még pedig azért nem, mert e baj nem egyes vidékeket sújtó, hanem országos baj lévén, azon csak nagyobb szabású, gyökeres orvoslást igérő rendszabályokkal lehet, de kell is segíteni; mert arról is ran itt szó, hogy a művelt társadalmat veszélyeztető, de egyébként tagadhatatlanul életerős népfaj ragadtassák ki oly mélyre sülyedt állapotából, nyeressék meg a műveltségnek, tétessék emberré és a társadalom hasznos tagjává. Azonban a vándorczigányok kóborlásának és garázdálkodásaiknak íneggátlá­sára az államhatalom által nyújtott és az egyes municipiumok által foganatba vett eszközök nem­csak alkalmatlanok az általam említett kettős czél elérésére, hanem a helyzetet még rosszabbá is teszik. Ezen intézkedések értelmében egyes kóbor­ezigányok, vagy azoknak egész csapatjai a hely­ségben meg nem töretnek, hanem illetőségi helyökre tolonczozandók; az illetőségi község pedig köteles azoknak munkával ellátásáról és fentartásukról gondoskodni és őket rendes munká­hoz szoktatni. Hát igy elméletben, t. ház, ez mind igen szépen hangzik; csakhogy a gyakorlatban azok az illetőségi községek sehogy sem birnak ezen igényeknek megfelelni. Tudjuk először, hogy az e fajta kóbor czigányok illetőségi helyének megállapítása a lehetetlenséggel határos; hogy az 100 eset közül egyszer sikerül; tudjuk, mily tetemes és e mellett egészen czéltalan költségek merülnek fel az ily illetőségi ügyek tárgyalásának folyama alatt, valamint a tolonczozásból is és azután az egész vesződséges és költséges eljárás­nak vége mindig mégis csak az, hogy a községek az ily kóbor czigányokat, mert a községbe nem tartoznak, illetőségük meg nem állapítható, hatá­rukból elűzik más határba, itt hasonlóan bánnak el velük és igy megy ez községből községre, me­gyéből megyére, az ország egyik szélétől a másikig, az országból ki és az országba ismét be. Ez által ezen, a rosszra egyébként is hajlandó népfaj kény­szerítve van az emberi társadalmat kerülni, fen­tartásáról pedig ugy és ott gondoskodni, a mint és a hol ezt kényszerhelyzete engedi.Végre az ekként vad módjára üldözött csoport sehol nyugalmat nem találva, kikerül a külföldi államokba is, hol életét szinte csak a már ismert módon lévén kény­telen tengetni, végre mint magyar alattvaló kerül a külföldi hatóságok kezeibe és ott a külföldnek közigazgatásunk és közbiztonságunk iránt táplált amúgy sem valami igen hizelgő véleményét meg­erősíti és azután mint a külföld által ugy is igen sűrűen emlegettetni szokott ázsiai állapotaink élő tanúira történik e szerencsétlenekre ott hivatko­zás. Ha pedig igen ritkán sikerül ily czigány családnak egy községre való utalása, ezáltal csu­pán azért, mert a véletlen ugy hozta magával, hogy az a czigány ott szülessék, oly terhet róvnak az illető községre és oly kötelezettség elvállalá­sára kényszerítjük azt, melynek az megfelelni sehogy sem bir. A község nem birja az ily czigány családot eltartani, mert a község önfentartása, valamint az önhibájukon kivül közsegélyre szoruló, községi szegények eltartása is túlságos, majdnem elvisel­hetetlen terhet ró. Munkát pedig hogyan adjon a község neki, hogyan szoktassa őt rendes mun­kára, mikor a község lakosainak nagy része maga is munka hiánya miatt teng és mások könyörületére van utalva? De ha volna is a község ben munkás kézre szükség, a csekély erkölcsi és anyagi erővel ren­delkező község hogyan szorítson munkára oly népet, miképen törje meg e faj makacsságát akkor, midőn velük szemben — eddig legalább — az államhatalom törekvései is teljesen sikertelenek maradtak? Mivel tehát ezen bajok —mint már említettem — nemcsak egyes vidékeken, de az egész országban megvannak és félő, hogy alapjai­ban fog közbiztonságunk megrendittetni, ha eleje nem vétetik az oly fenyegető irányban és oly rohamosan növekvő bajnak, mivel a baj oly általános, olyannyira elmérgesedett, hogy az ellen védekezni lehetetlen és a törvényhatóságok annak saját hatáskörükben leendő megszüntetésére avagy csak mérséklésére is legjobb akaratuk daczára is tehetetlenek, miként ezt kimutatni is bátorkodtam; azért a kérvényező megye közönségének a t. ház­hoz intézett kérelme és óhaja annál jogosultabb, mert mint határszéli megye a kóbor czigányok gyakori látogatásainak kellemetlen és yeszélyes i következményeit sokkal súlyosabban érzi, mint a határtól beljebb és messzebb fekvő más megyék és innét van az, t. ház, hogv e csapás által két­S szeresen sújtott határszéli megyének e baj orvos-

Next

/
Thumbnails
Contents