Képviselőházi napló, 1887. V. kötet • 1888. május 8–junius 21.

Ülésnapok - 1887-107

107. országos ülés májas 29-én, kedden. 1888, 129 még egy más factor is jön hozzá, az tudniillik, hogy e szeszgyár segélyével megjavítja a földet. A túltermelés is kevesebb veszélylyel jár a gazdasági szeszgyárakra nézve, mert ezek egykét hectoliterrel megcsökkenthetik napi termelésöket, ha szükség van rá és ez sok gazdasági szeszgyárnál évenkint százezrekre mehet, mig a nagy iparnál ily nagymérvű üzleti csökkentés egyedül is képes megingatni az üzletet. De még egy másik körülményt is vegyünk figyelembe, tudniillik azt, hogy a jelen törvényjavaslatban contemplált bonificatio a gazdasági szeszgyáraknál, ha csupán ezeknek adatnék engedély, a kisebb adótétel mellett az egész contingenst előállítani, magától elesik. Ez pedig nagy összeg; a monarchia mindkét felénél rámegy 3—4 millióra, a kiviteli praemiummal együtt 5 millióra. Ily nagy összeg az adóreform első, legcriticusabb éveiben a legnagyobb számítási zavarokat okozhatja, mikor még arról sincsen tájékozva senki, hogyan fog a fogyasztás alakulni, mily befolyást fog gyakorolni az átmenetnél a meglevő és olcsóbban megadóztatott szeszmennyiség, általában a mikor még senki sem tudja előre megítélni e törvény általános hatását. Igaz, hogy e részben a lengyelek kedvezőbb helyzetben vannak. Mielőtt hozzáfogtak e törvényjavaslatnak tárgyalásához, már biztosították maguknak a contingenst 700,000 hectoliter szeszben.Ha bonificatiót kérnek, tudják, hogy maguknak kérik. Mi a bonificatióval szemben nem tudjuk, hogy vagyunk, nyerünk-e vagy vesztünk, mert nem tudjuk mi lesz a contingens. (ügy van! ügy van! balfelöl.) Erre nézve a t. ministerelnök úrtól világos, számszerint fölvilágosítást nem kaptunk. De utóvégre sejthetjük, hogy miben áll a dolog. Mert bár volt oly kegyes megmondani, hogy a mezőgazdasági szezgyárakról gondoskodva lesz, de ugyanazon beszédjében később azt is felemlítette, hogy a magyar gazda alá tudja rendelni a saját érdekét a másénak, mikor arra a másiknak szüksége van. Megvallom őszintén, csodálom, hogy a ministerelnök ur ily illusióban él. Mert csak illusiónak tarthatom annak föltevését, hogy a magyar gazdának még van egyáltalában olyíin érdeke, melyről már rég le nem mondott, (ügy van! Vgy van! balfelöl.) De a mi mezőgazdasági szeszgyáraink contingentálasával igy vagyunk. Az állam érdekében van az, hogy mennél kevesebb bonificatiót fizessen; ezt akként érheti el, ha minél kevesebb gazdasági szeszgyárnak ad engedélyt, És ez nagyon természetes; ezt értem, sőt nem is veszem rossz néven. De ha az államnak érdekében van, hogy kevesebb bonificatiót fizessen, legnagyobb érdek az, hogy semmi bonificatiót se fizessen. Kössük hát össze az állam legnagyobb érdekét a közérdekkel: ne adjunk bonificatiót a gazdasági szeszgyáraknak, de bízzuk a szesztermelést KÉPVH. NAPLÓ. 1887 — 92. V. KÖTET. egészen reájuk. Ennek az az előnye, hogy ha netán — a miről én meg vagyok győződve — annyira csökkenne a szeszfogyasztás, a mire talán nem m számítunk, még abban az esetben is az állam minden egyes liter tényleg elfogyasztott szesz után megkapná az adójövedelmét. Nagy előnyök ezek

? t. ház és én azt hiszem, hogy ezen nagy előnyöket kétségbe vonni nem is fogja senki. Azt mondják, — tudom és sokszor hallottam — hogy hiszen senki sem ellensége a gazdasági szeszgyáraknak, mindenki pártolja és elismeri szükségességüket, sőt a nagyipar körében is hallottam hangokat, melyek azt mondják, hiszen a jövő a gazdasági szeszgyáraké tagadhatatlanul, azokat nem elnyomni, hiinem pártolni kell. Igen szép ez, t. ház, de hát fordítsuk meg a dolgot, én átadom a nagyiparnak a jövőt, de megtartom a jelent, megelégszem én evvel és igy könnyen kiegyezhetünk, mert megkapom azt, a mit én akarok és átadom a nagyipari gyáraknak azt, a mit ők oly nagyra tartanak. Igen, de a verseny, azt mondják: a galicziai gyárak elleni; hiszen épen ezen rendszabály által tárnok ki a kapukat a galicziai versenynek, mely gazdasági gyárainkat tönkretenné és ez volna a legegyenesebb ut arra, hogy a szeszadó-jövedelem ép úgy Austria kezei közé kerülne, mint a czukoradó került. Ezen ellenvetést azoktól el nem fogadhatom, kik annyi sürgetés, oly gyakori figyelmeztetés daczára az országnak kezét e tekintetben is tiz évre megkötötték; ágy, hogy ép azon versenynek van kitéve most, melyet ők, talán ellenvetéskép akarnak felhasználni. De recriminálni, t. ház, nem akarok, mert ez sohasem vezetett sikerre. Én a tényleges helyzetet akarom tekinteni és szemébe akarok nézni annak a versenynek, hogy olyan nagyon veszélyes-e az, mert utóvégre azon körülmény, (Halljuk! Halljuk!) hogy Nyíregyházán és Debreczenben van galicziai szesz, még nem olyan nagyon ijesztő dolog, mert hiszem, hogy van magyar szesz is Ausztriában elég. Ott, hol fogyasztási vámvonal nincs, a szesz circulatiója az országban épen nem feltűnő, nem aggasztó körülmény, hanem a kereskedelem természetes kifolyása. Azok, kik ezen verseny veszélyességét hangoztatják, mire alapítják ezen meggyőződéseiket. Talán a magyar szesztermelés történetére? Én alig hiszem. A magyar szesztermelés története másra tanít minket. Arra ugyanis, hogy a magyar gazdasági szeszgyárakat tönkretették a nagyipari vállalatok akkor, midőn az átalányozási rendszerre] egyenlően voltak megadóztatva, de ezen nyomást épen úgy gyakorolták a mi szeszgyárainkra mint az osztrák gazdasági szeszgyárakra; hogy ezek kevésbé érezték, azt annak lehet tulajdonítani, hogy távolabb estek a mi nagy gyáraink rayonjából. Én, t, ház, őszintén bevallom, hogy 17