Képviselőházi napló, 1887. V. kötet • 1888. május 8–junius 21.

Ülésnapok - 1887-106

106 106. orszrtgos ülés május 28-án, hétfőn. 1888. dés, a mely megérdemelné a tüzetesebb megvitatást. De ott van a másik nagy elvi kérdés is, a mely úgyszólván önként tolakodik elénk, mihelyt ebbe a törvényjavaslatba csak bele is pillantunk. (Halljuk! Halljuk!) Ez pedig a vámterületi közösség kérdése, kiterjesztve a fogyasztási adókra. Itt, t. ház, lépten-nyomon egy-egy lánczba ütközünk, a mely ebből a viszonyból származik. De én sem az egyikre, sem a másikra nem fogok kiterjeszkedni. Tudom, hogy ez mi nálunk nagyon háládatlan tér, mert hisz az épen az egyik szerencsétlen következménye a mi kereskedelmi, illetőleg vámközösségi viszonyunknak, hogy a legeslegfontosabb kérdésekben magát az elvi vitát is mintegy lehetetlenné teszi. Miért is szólalna tehát fel valaki olyan dologban és irányban, a mely már eleve el van döntve? Nagyon jól tudjuk, hogy a mi egy nagy elvre nézve a két kormány között megállapittatott, azt a t. többség helyesnek fogja találni. (XJgy van! a szélső baloldalon.) A mi pedig a másikat, a vámközösséget illeti, szerencsétlenségünkre meg van kötve a szerződés, melynél fogva nekünk azt a lánczot még kilencz éven át kell hordanunk, bárki üljön is ott a kormán von. Áttérek ezek után magára a törvényjavaslatra s midőn ezt teszem, első sorban foglalkoznom kell röviden azzal, a mi az egész kérdésnek alapját képezi, tudniillik a szesztermelési mennyiséggel, a mint az megállapítva és a monarchia két állama között contingentálva van.- (Halljuk! Halljuk!) És itt találkozunk mindjárt az első okkal, a minél fogva én és elvbarátaim ezen törvényjavaslathoz igy, a mint beterjesztetett, nem járulhatunk. Abból az 1.878,000 hectoliterből, a mely az egész monarchiában, mint a kedvezményes adótétellel terhelt contingentált és belfogyasztásra szánt szesz mennyisége meg van állapítva, Magyarországra 874,000 hectoliter esik. Az indokolásból tudjuk, hogy a kiszámítás az utolsó 6 év átlaga alapján történt. Hát itt találkozunk mindjárt az első igazságtalansággal. Mindnyájan tudjuk az 1881-iki szeszadó-törvény hatását hazánk szesziparára. Maga az előadó ur is szíves volt felemlíteni, hogy milyen rendkívüli hátrányos hatása volt annak a mi szesziparunkra, hogy nemcsak elveszítettük Austriában azon piaczot, melyet hosszú évtizedeken át élveztünk, de megfordittatott a viszony és Áustria hatolt be a mi piaczunkra, még pedig sokkal nagyobb mértékben, mint a statistikai adatok kimutatják, mert ne méltóztassék elfelejtkezni, hogy a bevitel hazánkba nemcsak vasúton történik, hanem hogy azon szesz nagy része, a mely Gácsországból jön és a felső ' vidékeket elözönli, tengelyen jön be hozzánk. Elismert tény és ezt odaát sem tagadhatják, hogy , a jelenleg fennálló törvény hatása alatt a magyar szeszipar rendkívül sokat szenvedett. És nekünk j a jövő tíz évben ismét kell szenvednünk, még pedig azért, mert szenvedtünk a múltban, mert alapul azon összeget vették a számításnál, melynek fele épen azon törvény hatása alá esik. Különös, t. ház, hogy Magyarországnak, a mely a malom- és a szesz-iparra nézve Európaszerte elsőnek lett elismerve, kormánya oly könnyen beleegyezett abba, hogy mi a eontingentált összegből kevesebbet kapjunk, mint Austria. De van egy igen fontos pontja a törvényjavaslatnak és ez az adótétel kétfélesége. Én erre hosszasan kiterjeszkedni nem fogok, hanem egész Őszintén kimondom, hogy meggyőződésem az, hogy a mely perczben elfogadta a kormány a contingentálási eszmét, logice el kellett fogadnia a kétféle adótétel eszméjét is, mert csakugyan ez az egyetlen mód arra, hogy némikép lehetővé tegyük a különböző természetű s különböző tényezőkkel működő gyárak fennállását. De más kérdés már a mind a két adótétel magassága. Az egyik, tudniillik a kisebb, vagyis a 35 frtos tétel azért komoly kérdés, mert habár elismerem is, mint ezt már beszédem elején is jeleztem, hogy e fogyasztási czikk nagyon is megbírja, sőt bizonyos mértékben provocálja az adófokozást; másrészről nem szabad elfeledni, hogy van Magyarországnak egy nagy vidéke, tudniillik az egész felvidék, a hol a szeszital nem pusztán passió, hanem tekintve a nép táplálkozási viszonyait és szegény voltát, valamint az éghajlati viszonyokat, valóságos élelmi és táplálkozási szükséglet. Itt ezt a nagy adófokozást nagyon, de nagyon meg fogja érezni a fogyasztó közönség. A felvidéken, t. ház. tudtommal legalább, a mint néhány utazásom közben hallottam és részben magam is tapasztaltam, általános az a szokás, hogy a mezei munkás és napszámososztály részére azért, mert a szeszes ital nélkül alig bir dolgozni és megélni, a szeszt maga a munkaadó szerzi be, még pedig állandóan 8 —9 hónapon át.Ezt igazolja az is, hogy például maga Liptómegye körülbelül 13 —14 ezer hektoliter szeszt fogyaszt, a melynek túlnyomó részét maguk a munkaadók, tehát a mezőgazdák szerzik be. Ebből következik tehát, hogy ezen adóemelést tulaj donkép mezőgazdáink fogják viselni, (ügy van! a szélső baloldalon.) Ezt pedig nem szabad tekinteten kívül hagyni akkor, a mikor a mezőgazdasági főzdékről fogunk szólani. (Helyeslés a szélső balfelől.) Legfontosabb pontja a törvényjavaslatnak t. ház kétségkívül a bonificatio kérdése, (Halljuk! Halljuk!) a mennyiben ez kapcsolatos az egész mezőgazdasági kérdéssel és a mennyiben ez összefügg a Magyarország számára contingentált meny nyiségnek mikép leendő megosztásával is. Röviden jelzem csak, minthogy erre a t. előadó ur ki nem terjeszkedett, hogy azon mértékben, a melyben a bonificatiót emeljük, fokozzuk a