Képviselőházi napló, 1887. IV. kötet • 1888. február 13–május 5.

Ülésnapok - 1887-73

73. országos ülés márezius l»én, csütörtökön. 1888. SS És ezzel, t. ház, bátor leszek áttérni aministerelnök úrra és az ő megjegyzéseire. A ministerelnök ur, mikor én arról beszéltető, hogy ez a bizottsághoz utasíttatott, tagadásba vette azt, hogy neki ez iránt aggályai vannak. Természetesen én ezt a rectificatiót tudomásul veszem, de sajnálom, mert én igazán hittem, hogy aggályai vannak. Ugy látszik, nékem róla jobb véleményem van, mint saját magának. Azonban tény, t. ház, hogy aggályok nyilváníttattak s ezek nem orvosoltattak:. Hiszen a bizottság maga is bevallja jelentésében, hogy ezeket nem lehet másként orvosolni, mint nemzetközi utón így tehát ott állunk ebben a kérdésben, hol akkor állottunk: a non possumus álláspontján.hogy tudni illik ezen kérdésnek érdemleges tárgyalássába bele nem mehetünk. Szólott aztán az incorrect kifejezésekről a ministerelnök ur s hogy azoknak élét vegye, tegnap és tegnapelőtt egész listával szolgált nekünk. Hát bizony ez igen dicstelen, elszomorító látvány volt. (Igazi Ugy van! a baloldalon.) Ha ezt az emberek megolvassák, igazán a világ csúfjává leszünk. Ugyan mit is fog rólunk gondolni ez az ország és a világ, hogy a codificatio első feltételével sem birunk, hogy közjogilag szabatos kifejezéseket iktassunk a törvénybe! (Igaz! Ugy van ! a bal- és szélső baloldalon.) Valóban a mi praxisunk meg nem fogja ezáfolni Savigny azon ismeretes mondását, hogy ezen század nem a codificatio korszaka. A t. ministerelnök ur azután, mikor én bizonyos praecedens esetekről beszéltem, hogy ily argumentumokból fegyvert kovácsolnak ellenünk, azt mondotta, hogy ezek gyenge argumentumok. Igaz, t. ház, de azok egy királyi leiratban foglaltatnak s én azt tartom, hogy nekünk egyáltalában nem lehet feladatunk argumentumokat magunk ellen kovácsolni. A corpus juris, akármilyen véleménynyel vagyunk felőle, egy nagy előnnyel bir s ez az, hogy közjogilag eddigelé nekünk szabatos, tiszta szilárd alapot adott. Oly depositum ez, oly hitbizomány, melyet nékünk az utókornak intacte kell átadnunk. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Nekem, t. ház, a közjogi bizonyítékokról, legyenek azok nagy vagy kis bizonyítékok, az a nézetem, amit Deák Ferencz oly gyönyörűen fejezett ki, hogy a mit tőlünk erő és hatalom elvesz, azt kedvező szerencse visszahozhatja, de miről a nemzet maga lemond, vagy a mit tenni elmulaszt, azt vissza nem hozza semmi. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Én, t. ház, nem vagyok próféta s nem akarok jövendőt mondani arra nézve, hogy ezekből az incorrectségekből sérelem tényleg származik-e vagy sem az országra, de egyet fájdalommal vagyok kénytelen constatálni és ez az, hogy az az erély, az az elszántság, az a féltékenység, a melylyel idáig jogainkát védelmeztük veszendőbe ment. (Helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) És az a felfogás, az az érzés, a mely a túloldalon ezen kérdésben mutatkozik, nem abból a tiszta és nemes forrásból fakad, mely eddig közjogunk szellemét alkotta. (Igaz! Ugy van! a bal- és szélsü baloldalon ) Ilyenkor azután eszembe jut nekem Lord Byronnak az a bizonyos költeménye, hogy: „Még szokásban van a pyrrhusi táncz, hej de hol van a pyrrhusi csatarend, feledésbe a kettő közül mért épen a nemesebb ment?" A tisztelt ministerelnök ur azt is rossz néven vette tőlem, hogy a román chauvinismust említettem és hogy az Magyarországra igényt tart s azt mondotta, hogy ha ez történik, hát hiszen, majd szembe fogunk szállani vele. Én nem vagyok oly harczias szellemű, mint a t. ministerelnök ur itt benn a házban szóval. (Igaz! Ugy van! a bal- és szélső baloldalon.) Tisza Kálmán ministerelnök: Hát itt a házban karddal? (Derültség jóbbfelöl.) Beőthy Ákos: Én kerülni akarom a conflictust és azért azt kívánom, hogy legyen tiszta helyzet, hogy tudják azt, hogy a legkisebb aspiratióval szemben mi határozottan frontot csinálunk. Én elhiszem azt, a mit a t. ministerelnök ur mond, hogy Románia kormánya ez irányban a legcorrectebb magaviseletet tanusítá. De azt is tudom, hogy a legjobb intentiójú kormány sem bir bizonyos nemzeti aspiratiókkal elegendő erélylyel szembe szálni és ennek következtében a legelső feltétel ezeket nem táplálni. Ha mi pedig ezeket az aspiratiókat beczikkelyezzük, akkor azokat bizonyára csak növeszteni fogjuk. (Helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Én őszintén megvallva, nem egészen értem Horváth Gyula t. képviselőtársam okoskodását, a ki azt mondja, hogy ezen kívánságok vagy követelések Magyarországra nézve lealázást jelentenének. Hát mikor képvisel az lealázást, hogy ha sérelmek orvoslását kívánja az ember, a mely mindenütt a világon, tegye azt magánember vagy az állam, az elégtételnek categoriájába tartozik ? (Helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Ebben a kérdésben a képviselő urnak igaza nem lehet. És itt méltóztassék megengedni nekem, hogy fontosságánál fogva részben beleelegyedjem abba a controversiába, mely Győrffy Gyula t. képviselőtársam és a t. ministerelnök ur között támadt. (Halljuk!) Jelesen a ministerelnök ur azt mondta, hogy a pragmatiea sanctió következtében a magyar állam nem bir feltétlen joggal államterülete felett disponálni, hozzátette azt, hogy ez onnan származik, mert annak az egyezménynek az volt a feltétele, hogy egy bizonyos területi állam és status legyen biztosítva vagy megállapítva. Azt én nem vonom kétségbe, t. ház, hogy a magyar államterületre nézve lehet a pragmatica sanctióból következtetni. De nem abból a paragraphusból, melyre a t. ministerelnök ur hivatkozik, hanem