Képviselőházi napló, 1887. III. kötet • 1888. február 3–február 11.

Ülésnapok - 1887-62

•4. országos ülés február 14-én, kedden. 1SSS, 229 és kizárólag törvénykezési ügy. A magyar bűnvádi törvénykezésben néhány esztendő óta, ugy látszik, meghonosodni kezd azon gyakorlat, miszerint oly főbenjáró bűnvádi esetekben, hol több vádlott előfordul, nemcsak a királyi ügyészek végindítványaikban, de a királyi törvényszékek, sőt a felsőbb folyamodása forumok is, midőn több egyénre nézve itéletiíeg a halálbüntetést kimondják, az Ítéletben egyszersmind a sorrendet is állapítják meg, mely szerint az elitélteken a halálbüntetés végrehajtandó. Es tudomásom szerint elsőízben történt egy, ezelőtt 4 vagy 5 esztendővel a fővárosban történt sensationalis gyilkossági eset alkalmából, midőn a három bűnös halálra Ítéltetvén, a büntetés az ítéletben megállapított sorrendben, ha jól vagyok informálva, a deliquensek kölcsönös jelenlétében végre is hajtatott. Hogy vájjon azóta a legújabb időkig hasonló eset előfordult-e vagy nem, arról nincs tudomásom; de van arról, hogy a veszprémi királyi törvényszék múlt évi deczember bó 22-ikén hozott ítéletével négy rablógyilkost halálra itélt s egyszersmind itéletiíeg kimondta, hogy legelőször Stojka Mihály, utána Karika Vendel, azután Bihari Boldizsár és legvégül Krajczár Csibókon lesz végrehajtandó a hala los ítélet. Hogy az akasztás több egyénen egyszerre végre nem hajtható, nagyon természetes, hiszen hála a gondviselésnek, nincs rá szükség, hogy a magyar igazságszolgáltatás a hóhéroknak egy egész légióját készletben tartsa: azonban azt hiszem, hogy a végrehajtási sorrend meghatározásának semmi körülmények között nincsen helye a perbeli Ítéletben. A végrehajtás idejének megállapítása az igazságügyi administratiónak, esetleg talán a rendőrségnek tartozik hatáskörébe. Ha pedig az akasztás! sorrendnek a perbeni ítéletben való kimondása — és azt hiszem, ez az intentió a későbben végzendő elitéltek büntetésének fokozását, megkülön böztetését, tehát minősítését és súlyosbítását ezélozza — akkor nézetem szerint az ilyen ítélet egy szentesített, érvényben fennálló törvénybe ütközik, mely a halálbüntetés minősítését nem ismeri s következőleg kizárja. A régi praxis criminalis szerinti úgynevezett poenas mortis cum exasperatione, melynek a múlt századok fenyitő igazságszolgáltatásában oly nagy és szomorú szerep jutott, melynek megszüntetésének szüksége főleg a nemesszivű Beccaria Caesar a büntető-jog irodalmában korunkat alkotó ,,dei deletti e delle penne" czimíb müvének mintegy ezelőtt egy századdal történt megjelenése óta, a művelt Európa közvéleményében mindinkább tért nyerni kezdett, melynek alkalma Magyarországban nem egy európai államot megelőzőleg az 1814. évi május 15-ikén kelt, a királyi Curiához intézett leirat által végkép megszüntetve lett, az 1878. évi V. t.-ez. által sem állíttatott vissza. A törvény 21. §-a a halálbüntetés végrehajtása tekintetében egyszerűen azt rendeli, hogy a halálbüntetés kötél által és zárt helyen hajtandó végre, mely rendelkezés szerintem azt is involválja, hogy az egyik deliquens a másik kivégeztetésénél jelen ne lehessen. És, t. ház, azt hiszem, kétséget nem szenvedhet, hogy a bűntársak agóniáinak kénytelen megszemlélése némely egyénnél talán föléri, sőt talán felül is múlja egynémely hajdanta alkalmazott materialis súlyosbítások gyötrelmeit. (Ugy van! bálfelől.) Távol állok, t. ház, azon beteges sentimentalismustól, mely itt-ott a büntető igazságszolgáltatás terén tért nyerni kezd; távol azért, mert ennek czéljaival összeegyeztethetőnek nem tartom. Azért nem is rokonszenvezem ama legújabb időben Amerikában felmerült törekvéssel, mely a halálbüntetés végrehajtását mintegy érezhetienné tenni kívánja, midőn egyszer a villanyosság, mászszor valami rögtön megölő méreg alkalmazása ajánltatik. Ezt, eltekintve attól, hogy mint már régóta constatáItatott, a gyilkos urak sem valami serupulosusak eszközeik megválasztásában, már igazságügyi-politikai szempontból sem tartom elfogadhatónak, mivel ez által a halálbüntetés súlyának már különben is különféle egyénekre nézve való egyenlőtlensége a legnagyobb mértékben fokoztatik. Azonban a halálbüntetés minősítését és súlyosbítását, megvallom, hogy szeretem túlhaladott álláspontnak tekinteni és annak eltörlését ama humanismusnak, mely még a legelvetemedettebb gonosztevőben is az embert szemelőtt tartja, oly vívmányának tartom, a melyről, ha egyéb miatt nem, már magának a büntető igazságszolgáltatásnak jól felfogott érdekei szempontjából lemondanunk nem lehet. (Helyeslés.) Nem tartom opportunusnak az általam szóba hozott kérdések tárgyában határozati javaslatokat előterjeszteni. Hiszen a mennyiben a t. kormímj azokhoz hozzá nem járulna, ugy sem lehetnék kétségben azoknak sorsa iránt Azon esetre pedig, ha a t. kormány a felhozottak jogosultságát elismeri, a nélkül is az általam jelzett visszás állapotoknak sanálását várhatnék. Hálára kötelezne azonban a t. igazságügyminister ur és talán találkoznék a t. háznak is érdeklődésével, ha az általam felhozottakkal szemben való álláspontját és esetleges intentióit jelezni méltóztatnék. Egyébiránt az igazságügyi tárcza költségvetését annál is inkább elfogadom, mivel abban az a takarékossági szempontot, mely, tekintettel a múlt évi előirányzatra, 189,000 frtnyi megtakarításban kifejezést talál, lehető szerencsésen összhangba látom hozva az igazságügy érdekeivel. (Helyeslés jobbfelől.) Veszter Imre: T. ház! (Halljuh! Halljuk!) Nem tagadom, hogy az igazságügyi költségvetés tárgyalásánál ez alkalommal bizonyos elfogultsággal — hogy ne mondjam kedvetlenséggel — szólalok fel.