Képviselőházi napló, 1887. III. kötet • 1888. február 3–február 11.

Ülésnapok - 1887-60

\ 2Q 60. orsüásros ülés február 9.én, csütörtökön. 1888. védelmeznek, a mi 24-szerese azon összegnek, a melyért akkor eladattak. Nézetem szerint az állami jószágok eladása tnlajdonképen csak ködkép, a mely képzelt jövedelmi forrásokkal pazar költekezésre csábítja a könnyelmű kormányokat. Ugy, hogy ezen nem nagy fáradságba kerülő jövedelem, a kiadások szaporodására rendesen nem csekély befolyással van. Az állami javak eladása különben még kevés helyen eredményezte a pénzügyi helyzet javulását s azt, hogy az állami javak tömeges eladása sem pénzügyileg, sem közgazdaságilag nem czélszerü, az a körülmény bizonyítja legerősebben, hogy az államjószágok tömeges eladása rendesen nagy pénzügyi zavarokra vezethető vissza. Oly államokban, hol a pénzügyi helyzet rendezett, a kormányok nem igen szoktak jószágeladási tervekkel előállani. Nálunk is akkor kezdődött az állami jószágok tömeges eladása, a midőn a boszniai occupatio költségei folytán államháztartásunkban nagyobb zavarok állottak elő. 1880-ig csak oly állami jószágok adattak el, a melyek vagy semmit nem jövedelmeztek, vagy pedig csekély kiterjedésnek és értékűek voltak. 1880 ban már nagyobb kiterjedésű állami jószágok jelöltettek ki eladásra, mig az 1881-ik évi költségvetés előterjesztésekor már az állami jószágok tetemes részének eladására kéretett engedély. Megjegyzendő azonban, hogy az eladási engedély megadásakor erősen hangsúlyoztatott az akkori pénzügyminister által, hogy az eladásoknak okvetetlenül arányban kell állani a beruházásokkal és hogy nem szabad az eladásokat oly tömegben foganatosítani, hogy ezáltal egyrészt az állami jószágoknak, másrészt pedig a magánbirtokoknak amúgy is alászállott értéke még jobban csökkentessék. És mit tesz most mégis a kormány, mit a pénzügyi bizottság ? Azon kétségen kivül helyes elvet, hogy az eladásoknak arányban kell lenni a teljesítendő beruházásokkal, szem elől téveszti akkor, midőn egyrészről hangsúlyozza, hogy tíjabb beruházásoktól óvakodnunk kell, másrészt újabban 9'/* millió frtnyi állami jószág eladását javasolja. Valóban sehogy sem helyeselhető gazdálkodás, t. képviselőház, a mely egyrészről elidegeníti és fogyasztja az állami jószágokat, másrészről kevesbíti a beruházásokat, de ezzel egyidejűleg tetemesen fokozza a közterheket és adósságokat. Nézetem szerint az állami jószágok eladását mindaddig meg kellene szüntetni, mig a beruházások tekintetében szűkebb korlátok közé vagyunk szorítva. (Helyeslés balfelöl.) De t. ház a kormány még azon helyes elvet is eltévesztette szem elől, hogy nagyobb tömegekben ne bocsássa eladásra az állami jószágokat s ezzel ne csökkentse a föld értékét. A most eladásrajavasolt és 9 millió értékű államjószágok közül 7V* millió értékű és mintegy 27,000 holdnyi kiterjedésű áll ami jószág Csauádmegy ében fekszik csaknem egy területben. Ily óriási földbirtoknak eladását akkor javasolja a kormány, mikor csak a múlt évben ugyan e vidéken mintegy 16,000 holdnyi államjószág jelöltetett ki eladásra és mikor még ezen múlt évben eladásra kijelölt államjószág sem kelt el egészen. Kérdem már most, hogy ha egy vidéken egy és ugyanazon időben 43,000 hoídnyi földbirtok vettetik piaczra, ez nem fogja-e a föld értékét okvetlenül csökkenteni? Hiszem, hogy a kereslet már ma is csekélyebb az állami jószágokkal szemben, azt mutatja azon körülmény is, hogy mig az 1886-ik évre elő volt irányozva bevételül 7 millió e czímem tényleg nem folyt be több, mint 2.187,000 frt. És itt meg kell jegyeznem azt is, hogy ez bizonyára nem a költségvetés realitásának válik előnyére, hogy mikor a zárszámadásoknak tanúsága szerint az államkincstárba 2.187,000 frt folyt be tényleg az állami jószágok eladása czímén, akkor az 1888-ik évi költségvetésben mégis 5 millió forint irányoztatik elő e czímen. De az előadott indokokon kivül, főleg még két indok szól a csanádmegyeí kincstári birtokok eladása ellen. Tudvalevőleg ezen állami jószágok egy régibb, még az absolut korszakból származó adóssággal vannak jelzálogilag megterhelve s tudtommal természetüknél fogva ez idő szerint nem tisztázhatók. Már most milyen a helyzet? Hogy ha egy vevő jelentkezik, a ki az egész összeget ki akarja fizetni, ezt nem teheti azért meg, mert az állam nincs azon helyzetben, hogy azon jószágrészt, a melyet az illető megvesz és ki akar fizetni, tehermentesen az illetőnek nevére irathassa. E körülmény természetesen még zsibbasztóbban fog hatni a vételkedvre. Észszerűen és helyesen az államnak csak azon jószágokat volna szabad eladásra bocsátani, a melyeket készpénzfizetés esetén azonnal, tehermentesen az illető nevére Íratni is képes. A másik ok, mely szintén ellene szól az állami jószágok eladásának, inkább méltányossági, de azért korántsem kevesebb fontosságú. Ezen birtokok haszonbérlői ugyanis azon reményben, hogy hosszabb ideig nem fognak háboríttatni bérleteikben, e bérletekbe nagy, egész vagyont képviselő befektetéseket tettek. Már most, ha a mai súlyos gazdasági helyzetben az alacsony árak mellett kénytelenek lesznek instructiójukat eladni, ezáltal legnagyobb részük tönk szélére fog jutni. Igaz, hogy a haszonbérlőknek becsáron elővásárlási jog biztosíttatott, csakhogy a bérlő közönségnek legnagyobb része köztudomás szerint] tökével nem rendelkezik. A mi tőkéje volt, azt befektette bérletébe s igy egyáltalában nemesak becsáron, de azon alul sem képes az általa bérelt jószágokat megtartani. Nézetem szerint ily körülmények közt a mai helyzetben az állami jószágok eladá-