Képviselőházi napló, 1887. II. kötet • 1887. deczember 21–1888. február 1.

Ülésnapok - 1887-42

42. országos ülés január 18-itn, szerdán. 1S88. 91 Hát hiszen e rózsaszín üvegnek sem vagyunk híjával. Kezünkbe adja azt ismert expozéjában a t. pénzügyminister ur és mint a sűrű tapsok és éljenzésekből kivehettük, a t. túloldal kapva kapott rajta. Ám teljék benne lelki örömük, én ezen játékszert nem használhatom. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Tudom én, mint a mérsékelt égöv lakója, hogy tél után tavasz következik. De ha ezt nekem, mint a j'égsarkok lakójának mondaná valaki, nem fognám elhinni. Épen ugy nem tudok felülni olyan Ígéretnek, melynek alapja egy soha be nem váltott Ígéret. Ez rám nézve örök jégmező marad, melynek felcsillámló sugara csak ámít, de nem valódi tavaszt hirdet. Nem szándékozom én állításom igazolására a tények és számok elősorolása, szétbontása és csoportosítása által ismétlésekbe bocsátkozva, halványabb visszképét adni azon közgazdászati és pénzügyi helyzetnek, melyeket előttem már több képviselőtársam s különösen Horánszky Nándor és Helfy Ignácz képviselőtársaim oly tüzetesen s annyi szakértelemmel rajzoltak élőnkbe. Hiszen különben is elismert igazság, hogy tények és számok maguk beszélnek. Én a száraz, a tényszerű adatokból csupán a következtetést akarom levonni, mely engem a hógörgeteg theoriájára s ezzel azon természeti törvényre emlékeztet, hogy minél nagyobb valamely tömbnek felülete, annál nagyobb ahhoz a részek tapadása s hogy a nagyon megnövekedett felület részeinek túlsúlyával szétrobbantja végre az egész tömeget. Ez minden adósság és adóteher theoriája. Elismerem én, hogy a t. pénzügyminister ur hősies bátorsággal áll elébe a megindult hógörgetegnek s tán fel is tartja azt gördülésében egy-két pillanatra, de megtartását feltételekhez köti. Es e feltételek azok, melyek bennem államháztartásunk egyensúlyának a t. minister ur által való helyreállítását illetőleg nem megingatják, de lerombolják a hitet. Első feltételül monda a t. minister ur: ha háború nem lesz. Tudom én, hogy egy háború esélyei annyi előre nem látható áldozatokat követelnek sokszor, melyek a legrendezettebb államban is megzavarják a pénzügyi egyensúlyt... Elismerem azért e feltételnek , mint feltételnek jogosultságot. De kérdem, t. ház, midőn körültünk oly villámterhes a levegő, midőn daczára a békebiztosításoknak, egész Európa fegyverben áll és fegyverkezik; midőn mindenki sejti, szorongva sejti, hogy nem sokára le fog ütni a villám; ily feltételhez kötni államháztartásunk rendezését, nem annyi-e ez, mint előre kinyitni magunk mögött a hátulsó ajtót. Nem tehetek róla, de nekem ez Ígéret egyenértékű azzal, mint midőn az orvos azt mondja a haldokló beteg felett: bízzanak bennem uraim, ha ebbe a crisisbe bele nem hal, akkor én kigyógyítom. (Ugy van! a szélső baloldalon.) Másik feltétel a nemzet áldozatkész támogatása. Hát hiszen, ez oly sok próbáitatáson, ez oly sok csalódáson átment nemzet, annyi jelét adta áldozatkészségének, hogy egy része koldusbotra jutott bele. S ha mégis újabb áldozatokat kívánunk tőle, adjuk vissza elébb neki a hitet.... a hitet, hogy az áldozatok, nem egy feneketlen kút betömésére, hanem az adózó polgárok jól felfogott érdekének emelésére szolgálnak eszközül. A hitet, hogy az elhullott verejték visszaszivárog ismét a hazaföld keblébe. A hitet, hogy ez áldozatokat nemzeti culturánk, hazánk állami önállóságának, függetlenségének fejlesztése, megóvása és biztosítása követeli. Fájdalom azonban, azon reményre, hogy e hit a nép millióinak szivébe beplántáltassék, sem a kormányzási rendszer, sem az azokban követett eljárás, sem az azok által elért eredmény fel nem jogosít. (Ugy van! a szélső baloldalon.) Maga a kormányzási rendszerünk napról-napra idegen, a nemzet természetével és érzületével ellenkező irányt követ. Pedig rég megmondotta egy kitűnő állambölcsész, „hogy olyan kormányzatot vagy államszervezetet, melynek a nép érzelmeiben gyökerei nincsenek, külső eszközök által támogatni lehet egy időre", de a mi ebből önként következik: fentartani, legalább az állam épségének veszélyeztetése nélkül, nem lehet. És minő a kormányzati eljárás, mely mármár megjegeczedni látszik állami életünkben? Nem hivatkozom az igazságszolgáltatás lassúságára, a közigazgatás centralisticus, mindenbe beavatkozó természetére ; csupán az adóügyekben követni szokott eljárást mutatom fel egy pár vonással. (Halljuk! a sséhő baloldalon.) Boldog polgára az e hazának, ki ezektől érintetlenül maradt; mert ezek a legnyugodtabb kedélyt is képesek felháborítani és megkeseríteni. (Ugy van! Ugy van! a szélső baloldalon.) Nem eljárás ez többé, hanem zaklatás! Míg egy tévesen vagy rossz-akaratúlag megindított adóügy egyik kézből a másikba, számtalan circulus vitiosust csinálva, rendes mederbe tereltetik, végre az is megőszül belé, a ki kezdte, az is, a kinek nyakába sózzák a „fizess" t. És az újabb adótörvények, melyeknek pedig nem jelentéktelen szerep jut ezentúl államháztartásunk és költségvetésünkben, nemcsak megszaporítják, de meghonosítják ezen zaklatást. Én megvallom, azt véltem, midőn a t. pénzügyminister ur kezébe vette a pénzügyi tárczát