Képviselőházi napló, 1887. II. kötet • 1887. deczember 21–1888. február 1.

Ülésnapok - 1887-42

9f 42. országos Illés jaitnár IS-áa, laerdán, 18SS. hogy az állam érdeke mellett figyelemmel lesz az adózó polgárok érdekeire is, intézkedni fog, hogy azoknak adókezelési ügye az eddigi zavarokból kibontakozzék s áldozatai fejében viszonzásul legalább nyerjenek annyit, hogy azoktól a ttíazúrásszerű boszantásoktól egyszer mindenkorra megóvassanak. Ily kettős irányú működést vártam én az újabb pénzügyi kormánytól. De ugy látszik, hogy az a nagyobb „erély", nagyobb „pontosság" kifejezése csak az állampénztár snem egyszersmind az adózó polgárok érdekében ezéloztatik. (Ugy van! a szélsőbalon.) Pedig az állam és állampolgároknak nemcsak viszonya, de érdeke is annyira kölcsönös tartoznék lenni, hogy ha az egyik a másikért, a másik az egyikért. Különben félő, hogy az eddigi úton haladva tovább-tovább, az állam mindent absorbeál s mint a communisták álmodott phalansterében, egy elvont fogalom lesz úrrá a szabadakaratú lények felett s eltemeti az egyénnek nemcsak vagyonát, de egyszersmind gondolati és cselekvésbeli szabadságát. (Helyeslés a szélső baloldalon.) S vajha legalább a kormányzati rendszer és eljárás eredményeképen valami lélekemelőt mutathatna fel ama 12 éves tüköré a múltnak. De a milyen az ok, olyannak kell lenni az okozatnak. Nem akarom én az eredmény illustrál felidézni a már annyiszor említett közgazdászati hanyatlást, a deficitek szaporítását, a fedezési alapok apadozását s az adóterhek fokozatos emelkedését. Nem akarom én ecsetelni azon erkölcsi tévelygést, melynek morál alapja a mindent elcsavaró képmutatás, (Ugy van! a szélső baloldalon) irányelve a siker, a ezelhozjutás. Egyet azonban meg kell jegyeznem, habár előttem már vnások is reflectáltak reá, nevezetesen, hogy Miklós Gyula képviselőtársunknak azon felfogása, miszerint a nemzetre hárítja e tekintetben a felelősséget, szerintem is nagyon téves. Hiszen tudjuk a történelemből, hogy minden korszak a maga vezéregyéniségeinek típusát viseli. Meg van typusa a Metternich, Machiavelli, Talleyrand, Bach és Cavour korszakának, megvan typusa a Széchenyi, Kossuth és Deák Ferencz korszakának. S nrig egyik korszak typusa a szabadságszeretetben, másik az absolutismusban és terrorismusban, egyik a hősies önfeláldozásban, másik a mindennel kész megalkuvásban s meghunyászkodásban nyilatkozik. (Ugy van! a szélsőbalon.) De ezen typusokat sohasem a nemzet nyomja rá azon korszakokra, hanem annak vezérei, (Ugy van!a szäsőbalon) a nemzettest csupán visszatükrözi azokat, mint hü reílector a rávetett fény vagy árnyképeket, (ügy van! a szélső halon.) De továbbá nem akarom én látni és láttatni azon retrográd lépéseket sem, melyeket a szabadelvüség czége pirosra festett zászlója alatt teszen nemzetünk gúnyjára a, valódi szabadelvű haladásnak, kijátszására a demoeratiának. Hiszen ezeket sem Helfy Ignácz képviselőtársunk találta fel, ezek is tények, czáfolhatatlan tények, melyek a köztudatban élnek. Én csak azon sajnos, a minden honfi szívben megdöbbentést keltő tényre mutatok, miszerint hazánk állami önállósága s függetlensége a közelebb lefolyt évtizedben nem hogy emelkedett volna, sőt lejebb-lejebb csuszamlott a lejtőn, melyre nemzetünk a kiegyezéskor azon jóhiszeműséggel lépett, hogy majd lesznek erős férfikarok, melyek azt idővel feljebb-feljebb emelendik. De én megvallom, ezeket az erős karokat a jelen kormányzatban nem találom. Lehet, nem akarom kétségbe vonni, hogy történtek kezdetben e kormány részéről is ilynemű kísérletek. Talán belekapaszkodott az a kétfejű sas lábaiba azon naiv hittel, hogy majd közelebb rántja magához. De belemélyeszté testébe karmait s viszi és ragadja magával, épen mint a ki törököt fogott. De mik mind e tények azon öntelt felfogással szemben, hogy a jelen kormányzat a nemzet akaratának kifolyása. Hiszen megszokott dolog itt, mint mindent megerősítő pecsétre a többségre hivatkozás. Emlékezem reá, t. ház, hogy már egyszer e háznak egyik tisztelt tagja Francziaország történetéből vett példával okolá meg, hogy a házbeli többség nem mindig hű kifejezője a nemzetbeli többségnek. Akkor erre t. ministerelnök ur körülbelül igy válaszolt: „Mi nálunk olyan census, mely a nagy többséget választási jogától megfosztaná", nem létezik. No hát most már ilyen census, mint azt maga is beismerte minister ur, nálunk is létezik. S ezzel ma már amaz állításom igazságát megczáfolni nem. lehet. De más tekintetben sem hozható az kétségbe* Vannak — igaz — esetek, midőn a személye tekintetek előtt háttérbe szorulnak az elvek, a minthogy többen vannak a t. túloldalon, kiket egyéni érdemeik, személyes tulajdonaik ruháztak fel a képviselői joggal. De csalódnék, ki azt hinné, hogy a jelen nagy többséget a kormányzati elvekhez való ragaszkodás s azoknak szeretete szülte. Szülte épen a kormányzati rendszer egyik kiváló és fő tulajdona, mely a felülről lefelé irányuló fokozatos hatásban és onnan visszaáramló szolgai engedelmességben nyilatkozik. (Igán! Ugy van! a szélső baloldalon.) Szülte azon hivatalos pressio, melynek botrányos működését, a közelebbi választásoknál nemcsak Kaposvárott, de országszerte észlelni lehet. (Igaz! Ugy van! a szélső baloldalon.) A ki ezeket látta, észlelte, pedig lehetetlen volt nem látnia, arra nézve a többségre hivatkozás legkevésbé sem bír meggyőző érvvel, ez csak olyan „lupus citatus testis"-féle hivatkozás. Vajha a közügyekben fáradhatatlan minister-