Képviselőházi napló, 1887. II. kötet • 1887. deczember 21–1888. február 1.

Ülésnapok - 1887-42

gQ 42. országos ttiés jannár 18-án, szerdán. 1888. állam, de egyikünk sem fogja ezt a háztartásnak deficitjéhez számítani. Hanem ha a t. képviselő urak minden áron hozzá akarják számítani a deficithez az áihimjavak eladását és a törlesztési kölesönt, megmondom mi annak a módja, hogy ez ugy történjék, hogy igazságos legyen és megfeleljen az algebra azon első tételének, hogy ha egy íőöszszeggel tisztába akarunk jönni, nemcsak a positiv, de a negatív összegeket is és fordítva számításba kell venni. Ennek módja az, hogy ha az államjavak eladását hozzászámítják a deficithez, akkor méltóztassék leszámítani a deficitből a beruházásokat, legalább annyiban, a mennyiben valóságos vagyonszerzést képeznek. És hogy ha hozzászámítják a deficithez a törlesztési kölcsönt, akkor tessék leszámítani a törlesztett összeget. Méltóztassék tehát megnyugodni abban, hogy a deficit ugy is elég nagy, hogy a helyzet ugy is elég súlyos, hogy nagy elhatározásokra ugy is szükség van, ha nem is festjük a falra az ördögöt s ha nem is beszélünk minden igaz ok nélkül pénzügyi zavarról, válságról, vagy épen eatastropháról a mi egyáltalán nincs. Mert a catastróphától, t. ház, sokkal távolabb vagyunk, — hála Istennek — mint voltunk a Bittó-kormány alatt. S ha a jelenlegi kormánynak nem is sikerült a befejezésig vinni a rendezés azon feladatát, melylyel a pénzügyeket a fizetésképtelenség szoros határán átvette, teljesen igaza van Miklós Gyula t. barátomnak, hogy sikerült a rendezés müvét messze előre vinni és sikerült daczára annak, hogy az államháztartásunk első berendezésétől fogva bizonyos vérmességgel megterhelt jövő immár jelenné vált és az esedékes terhet és kötelezettségeket ki kellett elégíteni; sikerült daczára annak, hogy az egész korszak alatt csakis a fegyverkezés végletei látszottak biztosítni a békét és sikerült daczára, annak, hogy ezen időszak alatt ő Felsége visszanyerte a magyar királyság két régi tartományát, (Derültség balfelöl) a mi tudom, nagy költséggel, nagy áldozatokkal járt, mint azt Orbán Balázs, t. képviselő ur is szükségesnek tartotta feíemlítni, de tudjuk azt is, hogy ezek az összegek évről évre csökkennek és évről évre emelkedik azon összeg, mely azon tartományokból a monarchiába és jórészt Magyarországba jő. Mert az occupationalis költségeket és az occupationalis hitelt könyv nélkül el tudjuk sorolni mindnyájan, de az angol kormány által publicált consuli jelentésekből megtudhatjuk azt, hogy Bosuia évenkint 7—8 oly milliót fizet nekünk, a miből azelőtt 5 millió Angliába, 2 millió Francziaországba, a többi részint Svájczba, részint Belgiumba ment és hogy csupán magyar lisztért, szeszért és szeszes italokért evenként másfél milliót fizet. Tudom, t. ház, hogy az állami hitel helyreállításával, melyet a kormánynak sikerült elérni, szemben áll az államadósságok rohamos növekedése. De a felállított és javaslatba hozott rendszerek bármelyikét is fogadjuk el az államvagyon mérlegelésére, a mely rendszerek számosak és egymástól eltérők, mert a szakembereknek az a természetük, hogy mindig ellenkező véleményen szoktak lenni egymással ; akár azt fogadjuk el, mely a zárszámadások szerint 1875. óta körülbelül 65 millió vagyonszaporodást mutat fel, akár azt fogadjuk el, mert olyan is létezik, mely ellenkezőleg 300 millió vagyon-csökkenést akar kimutatni, sőt feltéve, hogy ez a helyes, egyet a számításból kihagyni nem lehet. Es ez az, hogy a rövid lejáratra, jelzálogra és a visszafizetés iránti minden intézkedés nélkül 153 milliós kincstári jegyeknek consolidálására kellett 207.186,500 frt 6°/o-os aranyjáradék, hogy ezeknek convertálására szükséges volt 282.991,600 frt 4°/o-os papirjáradék, hogy a pénzügyi catastropha felé siető vasúti ügyek rendezésére 223.427,820 frt kellett, hogy a kisebb, de hasonló természetű öröklött terhekkel együtt az ezen kormány alatt keletkezett államadósságoknál jóval több, mint fele a megelőző kormányrendszer terhére esik. Egy másik túlzásnak, a feketére mázolásnak, a magyar hitelrontásnak és pedig nemcsak az állam hitel, de a magánhitelrontásnak másik módját abban látom, t. ház, hogy ha kimerültnek hirdetjük azt a talajt, melyben utoljára minden országnak pénzügyei gyökereznek és táplálkoznak; ha azt mondjuk, hogy ebben az országban minden a bukás és a tönkremenés felé hanyatlik, ha azt igyekezünk bizonyítani, ugy, mint Győrffy Gyula t. képviselőtársam is tette, dobálózva nagy számokkal, emlékeztetve azokra az ismeretes athletákra, a kik a közönség szörnyííködésére roppant súlyokat emelgetnek és mikor az véletlenül leesik, azt hiszi a közönség, hogy keresztül fogja ütni a színpad deszkáit és ime kiderül, hogy a teher nem oly nagy, mint hitték; hogyha azt hirdetjük — és nem is annyira itthon, mert hiszen itt ugy sem fogja senki elhinni, hanem a külföldön, a hol velünk üzleteket akarnak csinálni — hogy ebben az országban, mint az éjféli kisértet jár köröskörül az adóvégrehajtó, hogy kihúzza a szegény adófizető nép feje alól a vánkost. T. ház! Én azt hiszem, hogy gróf Appouyi Albert t. képviselő ur a nemzet köszönetét érdemelte ki, midőn ellenzéki vezér létére is loyalisan, az igazsághoz hiven még a felirati vita alkalmával constatálta, hogy közgazdaságunk nem hanyatlik, hanem fejlődik, habár ez nem is oly mértékben, mint ő óhajtaná. Ez igy is van és csak az nem látja a fejlődést, a ki azt látni nem akarja. Mert messze kell utazni, (Ugron Gábor: Bosniába !) Bosniától még sokkal messzebb kell menni, niig az ember olyan népet lát,mint aminő amagyarrónákon