Képviselőházi napló, 1887. II. kötet • 1887. deczember 21–1888. február 1.

Ülésnapok - 1887-41

m 41. orzngos ülés január 17-én, kedden, 1888. segíthetne és az, ha azon jó német urakat, kiket Sehmerling és Bachtól örököltek, ha már elker­getni nem akarják, ne helyezzék a közigazgatás fölé, hanem subordinálják annak. E nélkül az embernyuzás szép mesterségét semmiféle con­tactus által megszüntetni nem foghatják. Az uj pénzügyér urnak pénzügyi erposéja reám nézve egy ügyesen bonyolított regény be­hatását gyakorolja, a mely szórakozást szerez ugyan; de a melyről előre jól tudjuk, hogy a képzelet világából merített, be nem teljesedő tényekkel foglalkozik. A képzelődés terén elég­ügyesen villogtatja a minister ur bűvészeiét; de az eddigi tapasztalatokra támaszkodva, biztosak lehetünk arról, hogy az eredmény hasonló lesz az eddigihez. Lesznek adóemelések; lesz minden nemű életszükségleti ezikknek a megdrágítása — lesz vagy 30 milliónyi ujabb teher a nemzeten; lesznek ujabb kölesönök, conversiók, lesznek ujabb állambirtok eladások: de azért a deficit marad a réginél. A ministerelnök ur ugyan 1890-re plussal kecsegtet, hanem ezen ígérete is ellenpárját ké­pezendi azon 1875-iki Ígéretének, hogy minden adóemelés nélkül rendezendi pénzügyeinket. A miként az, ugy ez is egy nagy felsülésben és füllentésben fog megoldást nyerni. Mi már jól ismerjük e syrén-hangokat, a melyekkel mindig kecsegtetni — hogy ne mond­jam, ámítani — szokták e jóhiszemű nemzetet, valahányszor ujabb terhekkel akarják vállait meg­rakni, hisz már 12 év alatt ismételten tűztek ki ily terminusokat, Széll Kálmán volt pénzügy­minister ur tett ily Ígéretet először, talán be is váltotta volna, ha Bosznia közbe nem szól. Az őtet követő Szapáry gróf szintén vállalkozott e nagy feladatra, csaknem minden költségvetésnél kápráztatta szemeinket ily kilátásokkal, papiroson helyre is állította az egyensúlyt; de lett belőle 40 millió deficit, megszerezve 32 millió póthitellel. Most jön a harmadik kiadás Tisza firma alatt; csakhogy én ugy találom, t. ház, hogy ehhez nagy képzelődő tehetség s elhivéséhez ép oly nagy adag könnyelműség kívántatik. De még ha sikerülne is számtanikig meg­oldani e kérdést a kitűzött 3 év alatt, az — a minister ur szándéklata szerint — az állami tengődés drága árán volna megszerezve, mert az a rendezés, a mit a minister ur igér: lemondás az erőgyűjtés és azon culturalis és nemzetgaz­dászati fejlődésről, a mi nélkül e nemzet hiva­tását be nem töltheti. Ez a pénzügyi politika — ha ugyan annak lehet nevezni — csak a jö­vedelmet akarja fokozni a nélkül, hogy e jöve­delemből a megfelelő részt az ország jólétének s polgárai adóképességének emelésére kívánná for­dítani. E felcsigázott jövedelmet elnyeleti a közösügyek telhetetlen molochjával. Hiába állítja I helyre a pénzügyi egyensúlyt, ha e nemzetet továbbra is sorvadásra és tengődésre kárhoztatja. Már pedig a minister ur exposéjának ez képezi gyászos hátterét. A minister ur a nemzet erősíté­sére és izmosítására nem gondol a közösügyek mellett, nem is gondolhat. Regényes hajlamai mu­lattatják párthiveit; de mi előre látjuk annak tra­gicus vég kibonyolódását. A ministerelnök ur — úgymond — óva­kodik szemkápráztató Ígéretektől, azt az ellenzék­nek hagyja, mely tud szerinte fából vaskarikát csinálni. A minister ur ennél többet tud, mert tud vasból fakarikát csinálni, a midőn ez életerős, hős és szabadság szerető magyar nemzetből, ebből az aczél erős népből, mely törhetett, de nem hajolt soha: tudott csinálni az osztrák által tetszés sze­rint húzható, vonható gummi-karikát. Ebből a büszke, daczoló nemzetből tudott csinálni egy ön­bizalom vesztett, még saját árnyától —- vagyis a ministerelnök úrtól —• is ijedező engedelmes rab­szolga csoportot, a mely mással akarja magát megvédetni. Tudott ebből a szabad alkotmányos — s még a közösügyes alku értelmében is — ön­álló országból egy alárendelt gyarmatot ala­kítani. A kormänyelnök ur még a volt Deákpárt le­járatott embereinek álláspontjáig sem tud föl­emelkedni, hisz ezek az 1867-iki kiegyezést csak kiindulási pontnak, erőgyüjtési állomásnak tekin­tették, a melyről lassanként, óvatosan megszerez ­hetőknek jelölték az államiságnak még hiányzó atributumait; ők erre az utat nyitva hagyták a 10 éves cyclus megszabásával, a felmondási határ­idők kitűzésével. A kormányelnök ur, ki ez alapot mindnyájunk közt legélénkebben ostromolta, ki hazánk lételét csak az önálló magyar hadsereg és önálló pénzügy által vélte biztosíthatónak, 12 évi kormányzata — hogy mondjam, uralma — alatt tett-e csak egyetlen lépést előre ez állami függetlenség felé, melyet még a Deák-párt is lassan, fokozatosan elérendő czélul tűzött ki. Avagy a 12 év nem foly­tonos visszaesést, nem folytonos távozást mutat-e e nagy nemzeti czéltól? Vájjon nem akasztotta-e elveivel szegre az előmenetelnek, a nemzeti hala­dásnak minden törekvését? Vájjon nem folytonos hátrálást észlelhetünk a szerződés megújításoknál és nem oly bűnös engedékenységet-e, a minővel a Deák-párt kormányai soha se mertek volna a nemzet elé lépni ? Nem, mert épen a kormányelnök ur lett volna első, a ki az első követ reájuk dobta volna. A midőn a Deák-párt kormányai bebonyo­lódtak a pénzügyi zavarokba és az adósságokba, a kormányelnök ur volt, a ki nemcsak az állam­férfiságot, hanem még a férfiságot is megtagadta tőlük s őket kivetve székükből, vállalkozott adó-

Next

/
Thumbnails
Contents