Képviselőházi napló, 1887. II. kötet • 1887. deczember 21–1888. február 1.
Ülésnapok - 1887-53
53. országos ülés január 31-én, kedden. 1888. 339 szélsőbalfélöl) hanem lépcsőzetesen. És ezért adnak j 6,000 forintot évenkint ; pedig én kétlem, hogy csak 1,000 forintot is adjanak érte, ha a nrintapincze onnan elmegy, (ügy van! szélső balfelől.) Beszélhetnénk még arról is, hogy honnan van az, hogy mig minden állam arra törekszik, hogy minél inkább istápolja a mezőgazdaságot és a termelőket; addig nálunk, daczára annak, hogy kötetekre menő törvényeket hozunk: azt, a mire a legnagyobb szüksége van egy termelő országnak : a mezőrendőrségi törvényt a Tisza-kormánynak évtizedekre terjedő működése után még most sem alkotják meg. (ügy van! szélső balfelől.) Elmondtam, t. ház, ezeket azon meggyőződésben, hogy ha már a t. minister úrban nem is volna meg az akarat arra, hogy az általam előadottakat figyelemre méltassa, legalább az ország közvéleménye legyen tájékozva az iránt, hogy a földmivelési tárcza mikép vezettetik. (Helyeslés szélső balfelől.) Én tehát nem folytatom, hanem kérem a t. képviselőházat és a t. államtitkár urat, hogy a mondottakat figyelembe venni szíveskedjék. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Petrich Ferencz: T. képviselőház! Az igen t. előadó ur azzal kezdte meg tegnap bevezető' beszédét, hogy a földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi ministerium költségvetése egészben véve megszokott keretében mozog; évek óta lényeges változtatások nem igen fordultak elő — hát én nem tudom, hogy az igen t. előadó ur mit akart ezzel ezen tárcza keretében tett gazdálkodásról mondani; de azt hiszem — mert haladásról, eredményről ott szó sincs —smert az előadó urnak valami véleményt csak kellett nyilvánítani: hát ezt az egyoldali változatlanságot csak azért hozta fel, mert ezzel hite szerint se kárt, se hasznot nem tesz s úgy látszik, minden simogatás nélkül a bírálatot az ellenzéknek van szándéka által engedni s ezért én őszintén megvallom, az igen t. előadó urnak köszönettel tartozom; mert épen azt az egyhangúságot, azt az eszmeszegénységet, mely egyik helyen túlköltekezéssel, másik helyen ; menthetlen s indokolatlan fukarsággal van takar- j gatva, mondom, épen ezt tartom legnagyobb s ezt beszédem anyagául felhasználva, ép az ezen változatlanságból származott hátramaradást és káros következéseket akarom feltüntetni; mindenekelőtt azonban reá mutatok azon akadályra, mely nem tisztán a földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi minister ur hibájából származik, hanem a közjogi egyezmény határozott hátrányos kifolyásából is. A tárgyalás alatt levő közgazdasági viszonyainkat tekintve, ha önkormányzatunk több mint két évtizedes mozzanatait, az ez alatt letárgyalt költségelőirányzatokat s a befejezett évi számadások eredményét tanulmányozzuk, azt kell tapasztalnunk, hogy az 1867-iki közösügyes egyességből [ kifolyó dualismus alapján alárendelt helyzetünkben mi magyarok mindig a rövidebbet hiízzuk; mert szövetséges társaink előrehaladottabb fejlődése még a legfelsőbb hatalom által is támogatva lévén, azok érdeknyomása alatt a magunk érdekeit érvényesíteni nem vagyunk képesek sehol! (Igaz! Ügy van! a szélső baloldalon.) Én megengedem, sőt tudom, hogy az 1867-iki szerencsétlen kiegyezés jóhiszemuleg, saját erőnkre támaszkodva, természetes és törvényes jogaink érvényesíthetése reményében lett meg kötve, hisz a kiegyezés után rögtön kinyilatkoztatta hazánk akkori bölcse, Deák Ferencz — mint az egyesség alkotója — hogy az egyesség által ugyan nem nyertünk meg mindent, mi a magyart mint önálló nemzetet természet és jogszerüleg megilletné ; de nyertünk annyi alapot, a melyen lábunkat szilárdan megvethetjük s így a dualismus alapján a magyar nemzet életrevalóságától függ, hogy törvényes és természetes jogait fejleszsze és megteremtse. (Helyeslés a szélső baloldalon.) De hát hova lett a magyar nemzetnek, hazánk bölcse s az egyesség megkötés által feltételezett életrevalósága? Mi lett az alkotó természet által bőséggel megáldott s boldogságra hivatott országból? Hova jutottunk közgazdasági tekintetben is rövid két évtized alatt rendes békés viszonyok között, mely rendes fejlődésünkre lett volna hivatva ? Odajutottunk, hogy eddigi kormányaink, de leginkább az utóbbi évtizedben a túli többség által támogatott Tisza-kormány a helyett, hogy érdekeinket érvényesítve, közgazdasági viszonyainkat fejlesztette, javította volna: azt ép ellenkezőleg tételről-tételre feladta, sem érdekeinket sem pénzünk, sem vérünk felett nem rendelkezünk, hanem kormányunk mintegy kötött kezekkel hagyja magát idegen befolyás által sodortatni s tehetetlenségében s külön vámterület és politikai befolyás hiánya miatt, az ellenünk felállított védvám-rendszert ellensúlyozni nem bírván, nyers terményeinket értékesíteni képesek nem vagyunk; s midőn a nemzet termesztő osztálya ezért feljajdul s a kormánytól várja a helyzet orvoslását — túlról önök a kormány nyal együtt gyengeségök takargatására — tett helyett a bölcs tanácsokat osztják, hogy az adózó polgárok legyenek munkásabbak, takarékosabbak, ha kell, hát tanuljanak meg koplalni! (Helyeslés szélső balfelől.) De hogy e bölcs tanácsokra azután legkevesebb példát mutatnak önök túl a kormányiryal együtt, azt minden téren tett erőlködésök, nagyzások és pazarlások keserű következményei igazolják; azt is tanácsolták önök túlról a kormánynyal együtt — midőn erről az oldalról közgazdasági hanyatlásunkra reá mutattunk s panaszoltuk, hogy ha gabonánkon és nyers terményeinken túladni nem tudunk — hogy menjünk által az 43*
