Képviselőházi napló, 1887. II. kötet • 1887. deczember 21–1888. február 1.

Ülésnapok - 1887-52

52. orsiágos ülés január 30-án, hétfőn. 1S88. 323 Egyébiránt megjegyzem azt, hogy én és t. barátaim, a kik a kérdésben felszólalunk, nem egy lopott levél alapján tárgyaljuk a kérdést, hanem egy hírlapok utján nyilvánosan közzétett főispáni levél alapján, (ügy van! a szélső baloldalon.) Hogy ahhoz a hírlapok hogyan jutottak, minthogy mi rendőrség nem vagyunk, lenni nem is akarunk, ahhoz nekünk semmi közünk, azt a ministerelnök ur yégezze el a maga irattári tiszti kezelőszemélyzetével. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Azt monda továbbá a ministerelnök ur beszédében, hogy lehet-e, keli-e, hogy egy megye vagy egy párt magát azon főispáni levélben felhozott bűnös üzelmekkel azonosítsa? Sajátságosnak tartom e kérdést is. Hiszen abban a somogymegyei főispán által irt levélben vannak felhozva socialisticus, communisticus személy- és vagyonbiztonság elleni kihágások. De vájjon Szalay Imre, vagy mi azonosítjuk-e magunkat e bűnös üzelmekkel ? Eszünkbe sem jut, de a somogymegyei függetlenségi pártnak sem jut eszébe. Ostobaság volna, hogy egy párt magát ezen üzelmekkel azonosítsa. De ki követte el az azonosítást? A somogymegyei főispán, a ki néhány, állítólagos személy- és vagyonbiztonság elleni kihágást az ellenzékre, egy egész nagy országos pártra akart fogni. Tehát, ha a ministerelnök ur a rövideszűséget említi fel és pedig szemrehányólag, nem jó helyre fordul. A maga közegéhez kellett volna fordulni. Az adrest rosszul irta föl levelére. (Tetszés a szélső baloldalon.) Az ellen azonban tiltakozom, hogy egy országos pártot, az országnak egy tisztviselője azonosítson egyesek állítólagos bűnös özeiméivel. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Még egy megjegyzést koczkáztatott a t. ministerelnök ur Szalay t. barátom ellenében, midőn őt helyreigazította és azt mondta: miután a somogymegyei központi választmány semmiféle fegyelmi határozatot nem hozhatott, annálfogva téves tisztelt barátom azon állítása, mintha a belügyminister ur Somogymegye központi választmányának határozatát megsemmisítette volna. Ha szavakkal akarunk játszani, akkor a ministerelnök urnak igaza van; de ha a dolog érdemét, valósággal ami történt, azt keressük: akkor Szalay Imre t. barátomnak van igaza. Csak megjegyzem ismételve, hogy én az ilyen szavakkal játszó kifogást a ministerelnök úrtól nem vártam volna. A tény az, hogy Somogymegye központi választmánya észrevette a helytelen eljárást és annak súlyos következéseit; figyelmeztette a belügyministert, hogy ez ellen a fegyelmi eljárást el kell rendelni, mert azt a törvény igy rendeli. És ezt a határozatot semmisítette meg a belügyminister ur. A szavakkal való játszás szerint tehát a ministerelnök urnak van igaza, de a dolog érdeme szerint Szalay Imre t. barátomnak van igaza. De a ministerelnök ur nagy ügyességgel — ez legkiválóbb erényei közé tartozik — óvakodott attól, hogy a kérdéshez egyáltalában hozzászóljon. E tekintetben az egész felelősséget Gfajáry Ödönre, a kérvényezési bizottság t. előadójára ruházta át, azt mondván, hogy az ő előadása után alig van mit mondania a kérvényhez; hanem hivatkozott az utánunk jövő históriára, a mikor majd mai szenvedélyünk eltűntével mi is, mint mondja, be fogjuk látni, hogy a kérvényezési bizottságnak igaza volt. Grajáry t. képviselőtársam egyszerre helyes és bölcs és egyszerre nem helyes és nem bölcs indokokat hozott fel ezen kérvény elutasítására. De, t. ház, avval a különbséggel, hogy a mi előadásában helyes és bölcs volt, az egyáltalában nem vonatkozott a kérvényre, a mit pedig a kérvényre vonatkozólag mondott: arra nézve én sem helyes, sem bölcs indokokat felfedezni nem voltam képes. A t. előadó ur különösen két érvet használt e kérvény elutasítására; az egyik az, a mit ő kifejtett, hogy Tallián Béla főispánra nézve nincsen meg az alanyi tényállás, mert mint ő monda, nincsen bebizonyítva, vájjon ő irta-e az itt kérdésben forgó levelet. A második érv, melyet igen szépen fejtett ki, abból állt, hogy nincsen bebizonyítva az, hogy e levélben felemlített személy- és vagyonbiztonság elleni kihágások megtörténtek-e vagy sem s igy nem lehet a főispánt azzal vádolni, hogy rágalmazott valakit. Bocsánatot kérek, igazi bíróság előtt az érvelésnek ilyen alakja és neme alig fogadtatnék el helyes jogászi felfogásból eredőnek. De én odáig nem megyek. Constatáloin azt, hogy perrendtartásunk arra nézve nincsen, hogy a főispánok ellen miként kell eljárni; hiszem, hogy nem is lesz, de nem is óhajtom, hogy legyen; mert perrendtartás nélkül is a visszaélések ezer nemét követik el, ha pedig egy perrendtartás paragraphusaiba és azon paragraphusok félremagyarázásába kapaszkodhatnának, akkor a visszaélések még sokkal nagyobb száma következnék be a választási időkben. (Tetszés a szélső baloldalon.) De abban igaza van a t. előadónak, hogy perrendtartásunk nincsen s ha a perrendtartás mértéke szerint akarjuk megmérni ezen kérdést, akár elutasítjuk, akár helyt adunk ezen kérvénynek, nem lesz eredménye egyik esetben sem. De azt a kérdést a perrendtartás szabályai szerint kell megítélni? Magánjogi, civil- vagy büntetőjogi kérdés ez, a melynél azt kell keresnünk, hogy meg van-e az alanyi vagy tárgyi tényállás; hogy ezt a királyi ügyész, vagy a vádló, vagy a védő, vagy vizsgáló biró helyreállította-e, mint a hogy németek mondják? (Derültség.) Én azt hiszem s egészen őszintén, túlzás és irónia nélkül mondom, hogy az a fényes tehetség