Képviselőházi napló, 1887. II. kötet • 1887. deczember 21–1888. február 1.

Ülésnapok - 1887-49

49. országos ülés január 26-An, rsfitőrtökött. 1888. 261 opera van, az emberek nagyrészét túlságosan követelővé teszi. (Helyeslések.) Azzal tehát ne áltassa magát senki, hogy a személyzet vagy előadások számának megcsappantása pénzügyi eredménynyel járna. Ez okvetlenül csak a játékrend tetemes megszökítését vonná maga után, akkor pedig még kevesebb lenne a néző közönség, a pénztári bevétel s csak igy nagyobbodnék a ráfizetés az állam részéről. (Helyeslések a bál- és szélső báloldalon.) Azzal se áltassa magát senki, hogy ha a javaslat szerint 210,000 frtban szigorún megszabjuk az állami segély maximumát, akkor ez már azonnal áthághatlan gát lesz. Dehogy lesz. Föl kell tennünk a volt intendánsról, hogy nem azért kérte és kapta meg kormányunktól a teljhatalmat, mert az előirányzatot hatalmasan túl szándékozott lépni. Ellenkezőleg, azzal indokolta a teljhatalom szükségét, hogy a nélkül nem vállalhat felelősséget a költségvetés megtartásáért. És mégis mily sokkal túllépte és ezt a sokat meg kell fizetni, mivelhogy már ugy is el van költve. Terv és elv szerinti vezetéssel, a közönséget elidegenítő, a sajtót pedig csaknem elvadító balgaságok és összeütközések kikerülésével a bevétel kétségkívül tetemesen fokozható, sok meddő kiadás pedig megtakarítható lett volna; de bármily szakértő, komoly férfi vezesse is az intézetet: a póthitel baja, terhe mindig előállhat, mert a közönség pártolásának mértéke, új művek és vendégek sikere, fejlő tehetségek vonzó ereje a jövő esélyeitől függnek s előre pontosan teljességgel nem számíthatók ki. Ha tehát egyszer arra szánjuk el magunkat, hogy az operaháznak bizonyos összegnél több segélyt semmi esetre sem adunk; de egyszersmind az operaházat sem akarjuk bezárni: akkor ez a két jó czél szükségkép a házi-igazgatás megszüntetésére vezet. Nincs más mód, mint a mitől oly sokan fáznak : a bérbeadás. Eszó voltakép hibásan van alkalmazva, mert operaházért bért sehol sem adnak. Sőt, ha találunk jóravaló, szakértő, biztosítékot nyújtó vállalkozót, annak kell átszolgáltatni mind a kétféle segélyt, de ugy, hogy ha ennél többet költ, a magáéból fizeti. S ez nagy szó. A dologhoz értő vállalkozó érdeke követeli meg, hogy törekedjék jó, vonzó előadásokra, értékes művek gyors és sikerült bematatására és kihasználására s ezek által a közönség beédesgetésére. Az ilyen megbecsüli az intézet minden szükséges tagját, kivált a közönség kedveltjeit; nem protegáí fölösleges személyeket, mert ennek maga vallaná kárát; nem fukarkodhatik, mert ha nem vet, nem is arathat, de nem is pazarol vaktában, mert az a saját tárczája rovására esnék, nem az állam pénzére, mely az utolsó időben operaházunknál valóságos Csáky szalmája volt. Pedig az állam pénze édes mindnyájunk pénze. Tisztelt képviselőház! Sehol sincs a színpadnak olyan el evén fontossága, mint Parisban s mégis a nagy-operával ott sem boldogultak máskép, mint hogy átadták válalkozónak, ki némely évben rá is fizet tetemesen, de a következő években csak annál jobban buzog, hogy kárát kiegyenlítse. Hiába húzódunk a vállalkozóiul, mi sem kerülhetjük ki. Két évvel ezelőtt még a mai buzgó törekvés: a normál budget kísérlete kivihető lett volna, de tartok attól, hogy ma már elkéstünk vele. E kísérleten túl pedig nincs más, mint a vállalkozás, melytől a pessimisták tartanak legjobban, azt hivén, hogy minden színházi vállalkozó lelketlen űzér, ki zsebre dugná a segély egy részét s aztán olcsó húsból hig lét főzne a közönségnek. De az ily desperatus ember maga alatt vágná le a fát. A helyes, számító, az esti bevételek fokozásában keresné fáradozásának megérdemlett jutalmát. Én ilyen vállalkozóra gondolok. A nemzeti szinházban az opera is, a dráma is akkor kapott valódi élénk lendületet, midőn színházunk a negyvenes évek közepén két évig becsvágyas vállalkozó kezében volt. Hogy ilyet nem épen könnyű találni, jól tudom, de lehet találni, ha keressük, azt ugyan magam sem merem remélni, hogy mostanában itthon találhatunk, mivel nálunk az opera-vezetés szakmájával gyakorlatilag senki sem foglalkozik. Működő énekes kezére bizni az intézetet szintén bajos volna, mert az ilyen aligha lehet tárgyias, nyugodt intéző. Részvénytársulatra sem biznám, mert a hány fej, annyi gondolat, a hány terv, annyi veszekedés; mi vérniesebbek, í szereplőbbek vagyunk, mint a majna-frankfurti opera részvényesei; nálunk minden tevékenyebb részvényes igazgatni szeretne. Fájdalom, importra szorulunk. Vannak ugyanis itt-ott, Hamburgban, Prágában stb., hireves igazgatók, kik operai vállalkozásokkal fényes eredményt értek el, mert az egész operai világgal szorosabb kapcsolatban állva, könynyen szerzik meg mindazt, mire szükségük van, továbbá a személyzettel és közönséggel ugy tudnak bánni, mint virtuosok a maguk hangszerével: sikerük forrásává teszik. Ezeket kellene fölhívni: ismerkedjenek meg viszonyainkkal s tegyenek ajánlatot. De hát örökünkbe idegent hozzunk ? — hallom az ellenvetést. Uraim! nekem sem ez volna az ideálom, ha módom volna legalább rendszerek közt választani. De nem tehetek róla, ha nem az én kedvem szerint alakultak a viszonyok. Ha tőlem függne, nemcsak az operai vállalkozó lenne tősgyökeres magyar, hanem tessék meghinni, még a török szultán ő felsége is! (Derültség.) De nem ideálról van szó, hanem prózai segítségről. Két rossz eshetőséget látok a jövőben: bezárás vagy idegen vállalkozó s állok ez utóbbi, mint kevésbbé rossz, sőt a jóra fordítás lehető eszköze mellé. Súlyos bajban ori vost keresek s nem bánom, bárhol kapom, csak