Képviselőházi napló, 1887. II. kötet • 1887. deczember 21–1888. február 1.

Ülésnapok - 1887-49

260 49. országos ülés január 26-án, esfitfirtökfin. 1S8S. pénzügyek ellenőrzését pedig ruházza a kormány — a mint most helyesen cselekedte s vajha már két évvel ezelőtt cselekedte volna — valamelyik ügybuzgó, jó izlésíí és tekintélyes közegére, ki által a főfelügyeletet és ellenőrzést a legbiztosabban s minden kellemetlen súrlódás nélkül gyakoroltathatja. Sem könnyebb, sem czélszerűbb mód nincs ennél. Ez az egyik, mit óhajtandónak tartok s ez óhajtásommal a mélyen tisztelt kormányhoz fordulok. Örömemre szolgálna, ha kiderülne, hogy voltakép most olyan ajtón zörgetek, mely már nyitva van s igen természetesnek találnám, ha nyitva volna, miután valakinek sikerült az intendansi állást oly alaposan lejárni, hogy bizony bátor ember volna, a ki utódjául kész örömest vállalkoznék. (Élénk derültség.) Másik óhajtásom az operaház jövendőbeli rendszerére vonatkozik. Keresem az intézet fentartásának legbiztosabb módját. Sitt már szavaimat nem kell épen a kormányhoz intézni, mely az általam ajánlandó módot rég számításai közé fogadta, hanem fejtegetnem kell a kérdést (Halljuk!) olyan előítéletek oszlatása végett, melyek a sajtóban, enquéteben egyaránt előfordultak s léteznek ugy az operaház, mint a képviselőház kebelében. Az utolsó színházi enquétetől azt kérdezte a kormány, hogy mint lehetne kevesebb költséggel jó operát fentartani. Fo^'as kérdés, mert végre a művészet is áráczikk, mennél jobb, annál drágább. Be kell azonban érnünk ebben is a relatív jóval, a nekünk valóval (Helyeslés.) Az enquéte, mielőtt bevégezte volna működését, egyszerre csak félbeszakadt s igy az egész kérdésre nem felelhetett meg. Különben is az enquéte többet beszélt az aligmult hibáiról, mint a jelen és jövő szükségeiről. Inkább volt ítélőszék, mint orvosi consilium. Egyet mondott ki csak, a segélyösszeget, melynél többet az operaházra adni nem lehet; de hogy ez összeggel, mint lehetne jó operát fentartani, a kérdés e lényeges ágára adós maradt a felelettel. Nekem, ki világrészünk nem egy hires operaházában szintén meg megfordultam, az a nézetem, hogy Budapest bizvást beérhetné — némi kiegészítés és a fölöslegek szélnek eresztése mellett — az operaház mai személyzetével és játékrendjével, ha ezeket hozzáértő, erélyes és következetes kéz helyesebben, a közönségre vonzóbbá tudná felhasználni. Culinaris hasonlattal élve, mert itt is ugy van, mint a konyhában, ugyanabból az anyagból ügyes szakács pompás süteményt készít, a másik pedig, ki nem érti, csak elszeleskedi a dolgát, élvezhetetlent. Gr. Zichy Jenő: Kicsi a színház! Vadnay Károly: Azon nem segíthetünk és józan észszel csak arról beszéljen az ember, a min segíthet. (Helyeslés.) A mi operaházunkban most is vannak igen jó előadások, de nincs meg az előadások egyenletes jósága. Van ritka jó zene- és énekkarunk, több jeles és számos jól használható tag, pompás kiállítás, a műsor pedig változatosabb, mint a legtöbb világvárosi operaházban. Mi volt hát az utóbbi időben a hibái A hiány. A vezetésből hiányzott a tervszerűség, összhang, helyes beosztás, a rendes személyzet buzdítása és czélszerű kihasználása. E helyett uralomra kapott a rhapsodicus kapkodás, a kedvetlenités, a szeszélyes rendelkezés, hamar változó rokon- és ellenszenv s a vendégek hajhászata válogatás és czél nélkül. Annyit beszélték, hogy végre elhitte sok ember, még a pénzügyi bizottság is a múltból maradt terhes szerződések tömeges voltát. Horánszky Nándor: A miníster mondta. Vadnay Károly: Tévesen volt informálva! Horánszky Nándor: Mint mindenben! (Derültség bálfelöl. Mozgás jobbról.) Vadnay Károly: Ha azonban az 1886 iki tagok névsorát kezünkbe vesszük — az 1886-ikit mondom, mert azóta ezt a bajt csakugyan igen megszaporítá ép az, a ki nyilvános panaszokat emelt ellene és a ki sokkal több fölösleges személyt hagyott utódjára, mint a mennyit elődjétől örökölt — továbbá, ha megvizsgáljuk a két évvel ezelőtti fizetések jegyzékét, hamar ki fog derülni, hogy a mit Ghimborassónak kiálltottak ki, egy jókora, de olvatag hódomb, mely csak ideig-óráig állhat útban. Bizonyos, hogy két évvel ezelőtt maradt a múltból négy-öt túlfizetett tag, de túlfizetésük összege korántsem oly nyomasztó teher, hogy attól egy különben jól vezetett dalszínház ne boldogulhatott volna. Hiszen, ha ép e tagok azonnal önkényt eltávoznak, helyökbe újakat kellett volna szerződtetni. Tudom, vannak, kik azzal akarnak segíteni, hogy a személyek és előadások száma lejjebb szállítandó. De ezek feledik, hogy a személyzet száma voltakép a. játékrendtől függ. A hol változatos játékrendre van szükség, ott ahhoz való személyzet is kell, akár mennyi az előadások száma. Hogy pedig Budapesten csak változatos játékrenddel lehet boldogulni, azt tán nem szükséges bizonyítgatni. Tudjuk mindnyájan, hogy az idegenek forgalma itt mily kevés, kivált télen; a színházak tebát egészen az állandó lakosság pártolására vannak utalva; az operaház, már árainál fogva is, a legműveltebb osztályokéra, de ép ez osztályokban igen ki van fejlődve a színházi látogatást csökkentő esti clubélet. Ha nálunk a színházak és hangversenyek közönségének többsége rendesen csak egy elemből telik ki, ennek oka nemcsak a nemesség és műszeretet, hanem az is, hogy ép ez elemnek legkevésbbé van esti elubélete. A többire erősebben kell hatni a színházak gazdag játékrendjével, annyival inkább, mert Bécs szomszédsága, hol az ez időszerinti legjobb állandó