Képviselőházi napló, 1887. II. kötet • 1887. deczember 21–1888. február 1.
Ülésnapok - 1887-49
49. oriíágoi ülé* január 26-áu, csüt5rt5k5u. 1S8S. 259 mert ezzel a múlton változtatni nem lehet, az intendáns igen rideg alakban történt felmentetése pedig jó reményt nyújt arra, hogy e példátlan gazdátlankodásnak folytatása nem következik. A számok, melyek nem eugedik magukat ugy csűrniesavartatni, mint a szavak, pénzügyileg a legdöntőbb kritikát fogják mondani az 1887-ik évnek budgetileg legdrágább embere fölött; művészeti ügyek tüzetesb bírálatára pedig nem alkalmas hely a parlament, hol nem az izlés dolgait szokták firtatni. A fényes operaház ide ugy szólván csak árnyékát veti: pénzügyi terhét. Abban egyetért mindenki, hogy ez egy műintézetre annyit áldozni, mint eddig, a mi viszonyaink közt teljes lehetetlenség. Valószínűleg abban is egyetértenek mindazok, kik fővárosunk fejlődését szivükön viselik s a művészetek szellemi és anyagi hasznát jól ismerik, hogy az operaházat fentartani több oldalú érdekünk. Nem szólok én most a zene kedélyt és szívet nemesítő hatásáról; csak azt említem meg, hogy Fourriér is a rideg phalansterek társadalmi bölcsésze, a zenét szintén a produetiv erők közé sorozta, mint a munkakedv hathatós élesztőjét. De még a ki hajlandó volna is az operaházat csupán az iziés luxusának tartani, kissé odább gondolva, kénytelen elismerni, hogy az egyúttal mtíipari g izdag forrás, mely számtalan keresetágat táplál. A szépizlés általánosodása, mely szin- és formaérzéket fejleszt, mtíipari haladás és anyagi gazdagodás tényezője. Példa rá Erancziaország világuralma a finom ipar és divat terén. A kis Belgium is okosan számított, midőn bőven segélyezte a művészeteket, melyek ma, már ott nem csupán finom élvezetek kútfejei, hanem az anyagi forgalomban is hálás tényezők. Ekkép a közjólét szempontjából sem kidobott pénz a művészetek segélyezése, ha e kiadást gyümölcsözővé tesszük. S kötelesség azzá tenni! Midőn tehát színpadainkat tőlünk telhetőleg állami segítségben részesítjük, gondunknak kell arra lenni, hogy áldozatunkat a dilletantismus ne tegye meddővé. E szempontból két lényeges kérdéshez kívánok lehető röviden szólani, oly kérdésekhez, melyeknek gyors és mielőbbi megoldását, nézetem szerint, a nemzeti színháznak önállóbb fejlődése, az operaháznak pedig fenmaradása követelik. (Halljuk! Halljuk!) Egyik a főigazgatás kérdése. Mikor tizennégy évvel ezelőtt mélyen tisztelt képviselőtársunk, gróf Szapáry Gyula, mint belügy r minister, azért hívta össze a második színházi enquete-et, hogy r a dráma és opera vezetését a szakértelem egyedül biztos alapjára fektesse, azonnal fölmerült a nézet, hogy intendánsra voltakép nincs szükség. És a nézet akkor még csak erősebb visszhangot sem keltett, mert a megszokottal nem könnyű szakítani; de a színi ügyek egy olyan kitűnő practicusa, minő Szigligeti Ede volt, dolgozott ki e tárgyban azonnal egy memorandumot, melynek készítésében magam is, mint vele egy nézetet valló enquéte-tag, némileg részes valék. Tudtuk, éreztük már akkor is, hogy ez az egész intendánsi állás nem egyéb, mint fölösleges, aristocraticus német utánzat. Tudtuk, elismertük, hogy a hol udvarok vannak és ez udvarok segélyezik bőkezűn a színházakat, ott elég uk lehet arra, hogy azok élére quasi udvari előkelő urat állítsanak; de nem tudtuk belátni, hogy 7 mire való e példa követése nekünk, kik sem állandó udvarral, sem udvari színházakkal nem birunk. Az udvari befolyást itt, csakhogy a segélyezés bőkezű állandósága nélkül, legfölebb a mágnási casino pótolta, gyakorolva azt a maga módja és izlése szerint. De maholnap Németországban is belátják, hogy az intendánsok dilletantismusa és túlbuzgósága kellemetlen bajokat csinál. Múlt évben egymásután érezték ezt a berlini és müncheni udvarok. Nem a szakértelem, nem a gyakorlottság, hanem a külső képviselési tekintély lévén irányaadó az intendánsok megválasztásában; ez az állás salonias ízlésű, nagyúri műkedvelőké lett, már pedig azt találólag mondta egy humorista : műkedvelők többnyire azért kedvelik a műveket, hogy azokat elrontsák. És bizony a mi műkedvelő intendánsaink is legjobb akaratuk daczára, elég sokat rontottak szinügyeink folyásán s egyet tudok csak, ki komoly Ízlésénél, ritka ügyszereteténél és példás tapintatánál fogva több mint tíz esztendőu át meg tudta óvni színházainknál azt a nyugalmas, elégülí légkört, melyre az úgyis sok benső izgalommal és külső vetélkedéssel járó színművésze tek fejlődésének egyik fő fel tétele De az ilyen intendáns fehér holló; előfordul olydcor, de arra nem lehet számítani, hogy mikor legnagyobb szükségünk volna rá, találni fogunk, bármint keresnők is. A legtöbb intendáns, szakértő igazgatók fölé helyezve, vagy fölösleges parádé, (Helyeslés) aranyos gomb a háztetőn, mi nélkül az épület bízvást el lehet, vagy ha beavatkozó s tán ép mindent intézni akaró, veszélyes, felfuvalkodott, önkényes természete van, egyszer akadály, (Helyeslés) máskor károk okozója s megbénítója még a szakértő igazgatónak is, mint a kinek tekintélyét az untalan beavatkozásokkal napról napra csorbítja a személyzet eMiit. Azt ^hiszem, a tapasztalás ezt eléggé bebizonyította. És ha bebizonyította, vájjon mi szükségünk van nekünk quasi udvari állás költséges fentartására, ha egyszer színházaink nem udvariak ? Tegyünk ugy, mint a színházi ügyekben gyakorlatias francziák: a műigazgatást bízzuk erős felelősség mellett, jól megválasztott, biztosított, hatáskörrel bíró szakértő igazgatókra; az administratio legyen külön hivatal dolga; a művészeti ügyek főfelügyelését, az administratio és 33*
